20. rész

~ 20. rész~

Egy hét telt el Baekhyun szökése óta. Fogalmunk sem volt arról, mi lett a srác sorsa; sikerült túlélnie és valahová elrejtőznie, vagy megtalálták és megölték? Biztos voltam abban, hogyha a nyomára bukkannak, gondolkodás nélkül lövik szét az agyát. Nem lett volna értelme életben hagyni. Igazából nem sok esélyt adtam neki. Még ha sikerült is elmenekülnie, képtelenség, hogy életben maradjon és valaki segítsen neki. Ha ki is jut az erdőből, és menedékre lel néhány jólelkű ember lakásán, akkor sem maradhat tovább néhány napnál. Mennie kell, de hová? Mihez fog kezdeni? Hol fog aludni, mit fog enni, hogyan fog új személyazonosságot szerezni, mit fog dolgozni? Három évig volt elzárva a külvilágtól, halottnak nyilvánították, farkas lett és senkiben sem bízhat többé. A nulláról kéne kezdenie… de vajon megéri? Mi értelme odakint élni a nagyvilágban, ha nem maradt senkije? Mert mint mondtam, ha életben is van a családja, nem mehet oda hozzájuk. Ha biztonságban akarja tudni őket, akkor el kell felejtenie őket.

Sajnáltam Baekhyunt, mert tudtam, nem húzza sokáig, mégis felnéztem rá, amiért ekkora lépést képes volt megtenni. Általa bennem is megmozdult valami, amit nem tudtam kezelni jelen pillanatban. Egészen eddig úgy voltam vele, nincs értelme elmenni és meg akarok halni. Noha még most is úgy véltem, hogy odakint nem vár ránk semmi, de mégsem akartam itt maradni. Hogy itt halok meg vagy ott, nem volt mindegy. Tudni szerettem volna, hogy miért teszik ezt velünk, hogy mire kellünk nekik, de mégis… kezdtem úgy érezni, talán Luhannak igaza van és bosszút kell állnunk. Nem magunkért, hanem a családunkért. A barátainkért. A szeretteinkért. Mindenkiért, akik fontosak nekünk. Mert elszakítottak minket tőlük, és fájdalmat okoztak ezzel nekik. Elvesztettek minket, szenvedtek éveken keresztül, és még ha minket büntetésből is hoztak ide, ők akkor sem érdemeltek ekkora gyötrelmeket.

Meg kellett próbálnunk innen elmennünk. Azt mondták, nem ölnek meg minket, ha elmenekülünk. Valószínűleg túl sokunkat veszítették már el és nem kockáztathatták, hogy még kevesebb legyen a létszám, ezért akartak minket a fenyegetéssel visszatartani. Azonban ha többen megyünk, ha csapatosan lázadunk, néhányunknak sikerülhet kijutnia. Igaz, akkor nem fog érni semmit sem ez az új szabály, és gondolkodás nélkül nyitnak ránk tüzet… de ha csak egy valaki a falakon túlra jut… akkor talán… le tudnánk buktatni ezt a helyet. Ha valahogy sikerülne ezt a kócerájt megsemmisíteni, ha ide tudnánk küldeni a rendőrséget… talán vége lenne mindennek. Valószínűleg minket, akik itt maradnánk így is, úgy is megölnének, de legalább nem lenne több ilyen eset. Többé senkit nem kínoznának, többé senkit nem szakítanának el a szeretteitől és többé egy családnak sem kellene ilyenek miatt szenvednie.

Nem magunk miatt kellett megpróbálni, hanem mások miatt. Az ártatlanok miatt, akik élték átlagos életüket, és észre sem vették, hogy figyelik őket. Azok miatt, akik békésen sétáltak haza munkájukból, és már csak alig tíz perc választotta el őket attól, hogy szerelmükkel lehessenek, amikor is hirtelen valaki leütötte és elrabolta őket. Azok miatt, akik gyanútlanul ültek egy padon a folyóparton, nézték a csodás naplementét és ez volt az utolsó emlékük, mielőtt elvesztették az eszméletüket és egy börtönben ébredtek, teljesen más emberként.

Nem engedhettem meg, hogy ezt tegyék. Nem akartam, hogy több ilyen legyen. Én beletörődtem abba, hogy meg fogunk halni, ahogy az itt élők nagy része már elfogadta a sorsát, és mindenféle szökés csak a dacolás miatt történt. Tudtuk, hogy ami itt vár ránk, nem élet, és hogy hiába tudjuk meg, mire kellünk, az életünk nem fog változni. Ki tudja, talán sokkal rosszabb sors vár ránk, ha megtudjuk, mit akarnak velünk kezdeni. Bármit is terveztek, azt nem hívják életnek.

Halottak voltunk. Mindannyian halottak voltunk attól a naptól kezdve, hogy kinyitottuk a szemünket a sötétségben.

*

Újabb egy hét telt el és ugyanúgy nem történt semmi. Azóta a nap óta nem említettük meg többé a szökést. Mind a hárman gondoltunk rá, de egyikünk sem osztotta meg a másikkal a véleményét. Mindez szép és jó volt, de hogyan kellett volna nekiállnunk? Hogyan győzzük meg a többieket, ha nem tudunk velük kapcsolatba lépni? Hogyan tudjunk mindent észrevétlenül elrendezni? Nem szedtük a gyógyszereket, amikkel a farkas énünket elnyomták, de mi lesz, ha eljön a telihold? Hogyan reagálunk rá? Én változtam már át farkassá, Kris is, és nem volt kellemes. De Luhan… ő nem tudja kontrollálni magát. Túl sok kezdő farkas volt közöttünk, és ha teliholdkor átváltoznak többen is, akkor rá fognak jönni, hogy min kísérletezgetünk és akkor lőttek az egész szökésnek.

 Bizonytalan voltam a döntésemben, az egyik pillanatban még jó ötletnek véltem, a másikban már egyáltalán nem akartam az egészet. Ha tényleg tenni akarunk valamit, ha tényleg meg akarjuk próbálni, akkor tudnunk kell, ki van benne, és a következő telihold után mindenkinek nélkülöznie kell a gyógyszereket, hogy egy hónappal később, az azt követő teliholdkor mindenki egyszerre változzon át. Akkor már nem fog számítani, ki hal meg, a lényeg, hogy öljünk és fedezzük egymást, segítsünk minél többünket kijuttatni.

De mindez túl kockázatos volt. Tetszett az ötlet, és szerettem volna még egyszer látni a külvilágot, ugyanakkor az öt év óta rám telepedett fásultság és beletörődés még most is megakadályozott. Kris hasonló helyzetben volt, Luhan pedig hiába is próbált higgadt maradni, legbelül már alig várta, hogy végre kimondhassuk, hogy igen, megyünk, nem maradunk itt. Az igazság az, hogy amennyire idiótának tartottam, ő volt az, aki tartotta bennem a lelket. Ha ő nincs közöttünk, biztosan meg sem fordul a fejemben a szökés kísérlete, de Luhan ott volt, aki az első perctől kezdve ezt szajkózta.

Nem tudtam, mit kéne kezdenem, pedig gyorsan kellett dönteni, mert ki tudja, mennyi időnk maradt, ki tudja, hányan esnek addig áldozatul. Hiába volt itt Luhan, hiába volt ott Baekhyun, akinek sikerült, és hiába tudtam, hogy lennének támogatóim, valami löket még hiányzott. Valami még kellett, ami az utolsó akadályokat is lerombolja bennem és arra késztet, hogy lépést tegyek a szökés érdekében.

Mert ha én erre az elhatározásra jutok, akkor mindenki más is követi a példámat. Nem voltunk népszerűek a farkasok között, mint Xiumin, de mindenki tudta, hogy Kris és én vagyunk a legerősebb, azok, akik a legrégebb óta itt vannak, és ha mi mondunk valamit és cselekszünk… akkor a többiek velünk tartanak.

*

Luhan egy szerdai napon esett túl az első megkínzásán. Kiáltásai visszhangot vertek az egész épületben, és a szívem szakadt meg, amikor félholtra verve hozták vissza. Nem volt egy ép bőrfelület a testén, mindenhonnan folyt belőle a vér, a ruhái szakadtan lógtak rajta.

- Luhan… - rázogattam, de meg sem moccant. Nem volt tudatánál, és ez igazán kétségbe ejtett. Az első kínzások a legfontosabbak, ha azokat túléled, kevesebb az esélyed, hogy meghalsz. – A francba! – szitkozódtam magamban, mire Kris is hajlandó volt felkelni a földről.

- Engedj, hadd nézzem! – térdelt a törékeny kis szöszi mellé. Krist sosem érdekelte, mi van másokkal, de Luhan volt az első, akiért tenni akart valamit. Meg kellett volna, hogy lepjen, de Luhan nem csak belém, hanem Krisbe is visszahozta az élni akarást és az emberséget.
- Nem lélegzik – állapította meg, miközben a szájához hajolt, majd megtapogatta a mellkasát is. – Azt hiszem, eltört a bordája, és átszúrta a tüdejét. Mindjárt helyrehozom.

Kris ujjaival addig nyomogatta a mellkasát, amíg meg nem találta a törött bordát, majd a csont alá nyúlt és visszaemelte a helyére. Luhan mellkasa teljesen besüppedt, és hallottam a húsa cuppanó hangját is.

- Tao, fogd meg és tartsd egyenesen a fejét, hogy rendesen kapjon levegőt! Néhány percig még fognom kell a csontot, hogy összeforrjanak! – utasította, én pedig tettem, amit mondott. Nem tudom, hol tanulta ezt Kris, sejtéseim szerint abban a két évben, amíg ide nem kerültem. Ő volt az első farkas, bizonyára eleinte még ő is küzdött a társai életéért, hogy ne legyen egyedül.

Hosszú percek teltek el, és már kezdtük feladni a reményt, amikor Luhan tüdeje ismét emelkedni kezdett. Újabb percek múlva már magához tért, egy órán belül pedig a sebei is csak apró horzsolódásokká és zúzódásokká gyógyultak.

- Nem haltam meg? – nyöszörögte Luhan még alélt állapotában.

- Bocs, de nem hagyhattuk. Valakinek szórakoztatnia kell minket – mondta Kris viccelődve, ami szintén újdonság volt tőle.

- Kapd be!

Mosolyognom kellett, ahogy két cellatársam először életükben poénkodtak egymással. Jó érzéssel töltött el, hogy egy úgynevezett idilli élet volt kialakulóban. Kris is nyitni kezdett felénk, a zárkózottság alábbhagyott nála és valami egészen új ember vált belőle. Ötletem sem volt, miért akart kijutni, de ez nem is rám tartozott.

Már esteledett, a vacsorán túl voltunk, és Luhan mélyen aludt. Bizonyára teljesen kikészítette a szervezetét a sok kínzás és a méreg, amit a szervezetébe pumpáltak. Az én szemeim is lassan le-lecsukódtak, amikor egy furcsa zaj ütötte meg a fülemet. A folyosóról jött, egyre közeledett felénk, és előttünk állt meg. Dulakodást hallottam, cipők suhogását, szitokszavakat. Felültem, és vártam, mi fog történni.

Az ajtó rövidesen kinyílt, majd valakit belöktek, és elterült a földön, végül az ajtó bezárult. Még hallottam, ahogy valaki azt súgja a másiknak, hogy „holnap a szöszit is elvisszük, hacsak addigra fel nem falják a többiek”, majd minden elnémult odakint.

Idebent azonban az idegen dühödten verni kezdte az ajtót, és megállás nélkül ordibált.

- Hé! Ez rohadtul nem vicces! Kurva gyorsan engedjenek ki innen! Én nem tettem semmit, én nem ide tartozom! Legalább okot mondjanak, amiért letartóztatnak! Óvodában vagyunk, vagy mi a szösz? Most azonnal nyissák ki ezt a kicseszett ajtót, vagy én fogom szétrúgni a kurva picsájukat!

- Befognád már végre? Aludni szeretnék! – förmedt rá Luhan álmos hangon, majd vetett egy pillantást az illetőre, végül visszahanyatlott a földre.  – Én is ilyen szánalmas voltam, amikor idekerültem? – kérdezte, de választ egyáltalán nem várt – és nem is kapott.

- Ti meg kik vagytok? – fordult meg ijedtében a srác, akit nem mondtam volna huszonötnél többnek. – Hogy lehet innen kijutni?

- Sehogy.

- Na, jó emberekkel áldott meg a sors – forgatta meg szemeit. – Nem tudom, mi ez a hely, de haza kell mennem a családomhoz!

- Az többé nem létezik, haver – álltam fel, és próbáltam higgadt maradni. Semmi kedvem sem volt most egy újabb újoncot kitanítani és elmondani neki, amit tudni kell az itteni létről, főleg úgy, hogy már én sem voltam biztos a saját szabályaimban. - Most bizonyára nem értesz semmit, de mindent elmagyarázok, ha lenyugszol.

- Dehogy fogok lenyugodni! Haza kell mennem most azonnal! – fordult volna meg, hogy újra ütögetni kezdje az ajtót, de gyorsan elkaptam a karját, és a falnak löktem. – Ecsém, mi bajod van?

- Nekem semmi, de törődj bele, hogy nincs többé családod. Már hetek óta itt vagy, valószínűleg már halottnak nyilvánítottak és el is temettek. Többé nem térhetsz vissza közéjük, úgyhogy ne üvöltözz, mert nem mész vele semmire! Mától farkas vagy, és ezt el kell fogadnod!

- Fa-farkas? Hogy… mi? Ne nevettess már! Mit szívott a haverotok? – pillantott Krisre a vékonyka, magas srác. – Nem tudom, miről hadoválsz itt össze-vissza, de pontosan tudom, hogy ma szeptember tizedike van, szerda este, és tegnap még a barátaimmal voltam szórakozni.

Értetlenül meredtem rá, majd néztem Krisre, és végül Luhanra, aki addigra már ébren volt és minden erejét összeszedve koncentrálni próbált.

- Biztos vagy te ebben? – kérdeztem percekkel később. Hiába vizslattam az arcát, ő teljesen biztosan állította, hogy amit mond, az igaz. Ha pedig igaz, akkor ő még nem farkas. És ha nem farkas… akkor mit keres itt?

- Igen, biztos.

Nem mosták át az agyát, az egyszer tuti. Ha valaki ilyen tisztán emlékszik, akkor igazat mond. De… mégis mit kezdjünk most vele? Miért van itt és ki ő?

A döbbent csendet végül Luhan törte meg:

- Mi a neved?

- Park Chanyeol.

19. rész

~ 19. rész~

Két nap telt el Chanyeol eltűnése óta, de még mindig nem hallottunk felőle semmit. A rendőrség kikérdezte a közeli ismerőseit, még Daeguban is felkeresték a barátait, osztálytársait, de senki nem tudott hasznos információval előállni, és senkinek nem volt indítéka, hogy bántsa őt. Még a szomszédokhoz is benéztek, hátha ők tudnak vagy láttak valamit, de mindhiába. Chanyeolt egyszerűen elnyelte a föld.

Azon a bizonyos keddi napon együtt jöttünk haza a bowlingozásból, el is köszöntem tőle a kapuban, és a szülei is tanúsították, hogy azt mondta, átjön hozzám. De sosem érkezett meg. Mindössze néhány perc alatt nyoma veszett. Két lehetséges ok volt: vagy valaki követte már egy ideje és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy elrabolhassa, és most ki tudja, milyen szörnyűségeken megy keresztül, hacsak nem adták már el a szerveit. Vagy ő maga hazudott, fogta magát és kilépett mindenki életéből, és most egy tengerparti villában tengeti a mindennapjait egy szőke, gazdag lányka társaságában, mit sem törődve azzal, hogy a szülei, a barátnője, és a barátai megállás nélkül keresik. Ez utóbbit teljesen kizártnak tartottam, mert nem ilyennek ismertem Chanyeolt. Mi oka lett volna mindenkit átvernie és hazudnia az életéről? Szerette a szüleit, volt két aranyos és tündéri húga, egy csodás barátnője, rengeteg barátja, imádta azt, amit csinált, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy akinek ilyen jó és boldog élete van, miért adná fel mindezt? Oly kevesen kaphatják meg ezt a sok szépet, akkor ő miért dobta volna el magától? Vágyott az izgalomra, a kalandra, és valójában gyűlölte mindezt? De hisz… miért? Őt nem ilyennek ismertem. És ha így is lett volna… nem lett volna egyszerűbb mindenkivel közölni, hogy márpedig ő változtatni akar? Nem, biztosan nem szökött meg, az lehetetlen. De akkor meg hová lett? És ha elrabolták – márpedig ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat, ami a legjobban megállta a helyét -, ki volt az? Ki tette ezt vele és miért?

Képtelen voltam bármire is gondolni. Hiába mentem be csütörtökön az iskolába, egyszerűen nem tudtam arra figyelni, amik az órán elhangzottak. Csak támasztottam a fejem és bámultam előre, miközben belül újra és újra végigpörgettem azt a kevés időszakot, amióta megismertem Chanyeolt. Reméltem, hogy talán valami apró információmorzsát elejtett egy beszélgetésünk folyamán, amivel utalhatott arra, hogy éppen megszökni készül, vagy ne adj isten van valami rosszakarója, de nem, semmi ilyen nem volt. Minden felesleges volt.

- Ne aggódj, Minseo, elő fog kerülni – huppant le az egyik szünetben mellém Sehun, és egy szendvicset tolt elém. – Ezt pedig edd meg, mert ma még egy falatot sem ettél, ahogy elnéztem.

- Ah, köszönöm, de nem vagyok éhes – néztem rá mosolyogva, de mielőtt visszaadhattam volna a szendvicset, Sehun lefogta a kezem és szigorúan pillantott rám.

- A kedvemért. Tudom, semmi étvágyad, de muszáj enned, különben rosszul leszel.

- Jó, rendben, megeszem – adtam meg végül magam, és lassan enni kezdtem. – Van valami hír esetleg?

- Nem, az ég-világon semmi – sóhajtott fel, és ahogy végigfuttattam rajta tekintetem, egészen összeszorult a szívem meggyötört arcát látva. Szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, amik arra utaltak, hogy az éjjel ő sem aludhatott sokat. – Kyunghee hogy viseli?

- Rettenetesen rosszul. Kedden nálam aludt, tegnap egész nap sírt, csak délután vitték haza a szülei. Este próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön el iskolába, hátha attól kicsit jobban lesz, de azt hiszem, ebben a helyzetben bármit is teszünk, addig nem lesz jól, amíg valami biztosat nem fogunk tudni. Ennél az állapotnál, a tudatlanságnál még az is jobb lenne, ha azt mondanák, megtalálták a holttestét. Akkor legalább el tudnánk engedni, de amíg nem tudunk semmit, mindenki reménykedik, és a remény borzalmas dolog.

- Ebben sajnos igazad van. Tényleg idegőrlő minden. Elképzelésem sincs, hol lehet most, mi van vele. Eltűnhet valaki csak így, egyik pillanatról a másikra? És miért pont ő? Nem tudom, egyszerűen nem tudom – rázta meg fejét Sehun, majd idegesen beletúrt hajába. Bármennyire is igyekezett erősnek mutatnia magát, nem akart mást, csak dühöngeni és valamit… tenni. Mindannyian tenni akartunk valamit, hogy ne érezzük úgy, hogy megállt az idő, ne érezzük azt, hogy minden egyes perc egy örökkévalóság és mi tehetetlenek vagyunk. A tudatlanságnál már csak a tehetetlenség rosszabb. Együtt a kettő pedig végzetes.

- Sziasztok! – ült le mellénk hirtelen Chen, aki most az eddig megszokott csendes és higgadt önmagánál sokkal hiperaktívabb és nyugtalanabb volt. – Mondjátok, hogy találtatok valamit!

Megtöröltem a szalvétába a számat, és megráztam a fejem. Ittam egy korty vizet, közben őt is alaposan végigmértem. Egy térdig érő szürke nadrág és egy bő, fehér póló volt rajta, haját pedig egy fekete pánttal tűrte hátra. Arcán az izzadság apró cseppekben gyöngyöződött, és kapkodva vette a levegőt.

- Te merre jártál? – kérdeztem gyanakvóan. – Tudtommal a suliban nincs testnevelés óra.

- Valóban nincs, nem is jöttem ma be suliba. Egész nap csak rohangálok a környéken, de gondoltam, beugrok hozzátok, hátha tudtok valamit.

- Chen… - kezdtem volna, de a szavamba vágott.

- Azt hiszem, megyek és futok még pár kört. Mindenképp hívjatok, ha van valami. Sziasztok! – azzal felpattant és már el is viharzott a teremből, mielőtt még bármit is mondhattam volna.

Sehunnal összenéztünk, majd mindketten nagyot sóhajtottunk.

- Nagyon kikészíti Chent Chanyeol eltűnése – jegyeztem meg. – Egyáltalán nem tetszik, ahogy viselkedik.

- Nekem sem. Ki fogja készíteni magát. De talán még mindig jobb, ha ezt csinálja, minthogy egy helyben üljön és várjon.

- Ez igaz, de akkor is aggódom érte.

- Tudom. Megyek, megpróbálok beszélni vele.

- Rendben.

- Te pedig… nos… nem tudom, mit mondjak. Ha bármi van, értesíts, és… azért igyekezz nyugodt lenni.

- Persze, mindenképp. Te is vigyázz magadra!

A nap hátralévő része még lassabban telt, mint szokott. Nem egészen ilyennek képzeltem az új életemet. Sokkal jobb volt, mint régebben, de ennyi izgalomra és aggodalomra nem számítottam. Bár ez azt jelentette, hogy élek, mégis… nem akartam ezt érezni. Sejthettem volna, hogy semmi sem olyan tökéletes, mint én azt gondoltam.

Mikor hazaértem, telefonáltam egyet. Kyungheeval nem tudtam beszélni, csak az anyukájával, mert ő éppen aludt, aminek örültem, hisz nem sokat pihent az elmúlt két napban. Nagyi igyekezett a kedvemben járni és valahogyan felvidítani, de sajnos ez nem volt az a helyzet, amit meg tudott volna oldani. Értékeltem a kedvességét és a segítségét, és sajnáltam, hogy nem tud mit tenni, és hogy ennyire aggódik értem. Igyekeztem mosolyogni és valahogy jobb kedvet erőltetni magamra, de rettenetesen magam alatt voltam és ezt sosem tudtam elrejteni.

Ma éjjel sem tudtam álomra hajtani a fejem. Még mindig kattogott az agyam és képtelen voltam lecsillapítani a gondolataimat. Fáradt voltam és álmos, nyűgös és kialvatlan, de nem jött álom a szememre. Kint ültem a hátsó teraszon és hallgattam a természetet. Csend volt, csak a szél fújt halkan, és néhány tücsök ciripelt a távolban. Minden mozdulatlan volt. Nemrég még ez a csönd nyugtalanított és ijesztőnek tűnt, mostanra már megszoktam és nem éreztem semmi vészjóslót benne.

Az égre meredtem, az apró csillagokat bámultam, és azt kívántam, bárcsak előkerülne épségben Chanyeol. Jobban kívántam, mint egy boldogabb életet néhány héttel ezelőtt. Ezekben a percekben még azt is bevállaltam volna, hogy visszaköltözöm Szöulba és újra abban a nyomorúságban élek, ha ezzel Chanyeolt visszakapjuk. Bármit megtettem volna most ezért, de persze az élet nem ilyen egyszerű.

Hosszú percek teltek, mikor végül úgy döntöttem, már kellően átfagytak a végtagjaim és ideje lenne inkább a szobám ablakából kémlelni az udvarunkat. Már nyitottam volna ki az ajtót, amikor halk motoszkálást hallottam magam mögül. Mikor megfordultam, minden ismét csendes volt. Egy merő pillanatig bámultam a sötétséget, majd visszafordultam és beléptem a lakásba. Épp becsuktam volna, amikor a kert végében egy fekete árnyat láttam mozogni. Noha sötét volt odakint és jóformán észrevehetetlen volt az az árnyék, de az elmúlt két napban olyan alaposan feltérképeztem a kertünket és annyi ideig bámultam, hogy nem tudtam elsiklani felette.

 Volt egy kis fészer a kert legvégében, ahol a kerti szerszámokat és mindenféle kertészeti dolgot tároltunk. Amellett pillantottam meg egy nagyobb kupac feketeséget, ami nem volt eddig ott. Remegni kezdett a szívem az izgalomtól, és a félelemtől. Be akartam futni a lakásba, becsukni az ajtót, szólni Nagyinak, hogy valami nem stimmel, majd felrohanni az emeletre, és a takaróm alá kuporodni, de meg sem moccantam.

A kezembe kaptam egy üres virágcserepet, mely az ablakban volt és lassú léptekkel indultam meg az ijesztő sötétség felé. Fel se fogtam, mit művelek, még zseblámpát sem vittem magammal, pedig egyáltalán nem láttam jól a sötétben. Ahogy egyre közelebb értem, egyre nagyobbnak láttam azt a kupacot, és amit eleinte egy macska-nagyságúnak véltem, most már inkább egy nagyobb testű kutyára hasonlított. Úgy tűnt, mintha közeledne felém, de valójában csak egy helyben mocorgott.

Néhány méterre lehettem, amikor az a valami észrevette, hogy közeledem felé. Abbahagyta a mozgolódást, majd ekkor két világító szempár villant rám. Megtorpantam, és a földbe gyökerezett a lábam. Ijedtemben felé hajítottam a virágcserepet, ami természetesen nem találta el. Az a valami furcsa hangot adott ki, én pedig sikítani szerettem volna, de képtelen voltam rá.

Hátraléptem egyet, hogy futásnak eredhessek, de a sötét árny hirtelen rám vetette magát, egyik kezével átölelve derekamat szorította le kezeimet, míg másik kezével eltakarta a számat, és egy erőteljes mozdulattal belökött a fészerbe.

- Ne merj sikítani, mert esküszöm, hogy megöllek!

18. rész

~ 18. rész~

Először fel sem fogtam, mit mondott Suho és Kyungsoo. Ők egymásra vigyorogtak reményteljesen, én pedig csak pislogtam rájuk. Krisszel találkozott a tekintetem, akinek a szemében az öt év alatt most először láttam megcsillanni valami ismeretlen fényt. Talán a remény egy apró szikrája volt. Luhan, mint mindig, most is teljesen értetlenül kapkodta a fejét négyünk között és az egészből semmit sem értett. Vagyis értette, amit mondtak, csak a reakciónkat nem tudta mire vélni.

- Szóval azt mondjátok, hogy Baekhyun megszökött? Mégis hogyan? – kérdeztem teljesen értetlenül.

- Nem tudom. Állítólag csak átugrott a kerítéseken és már el is tűnt a közeli erdőben. Hiába lövöldöztek rá, sikeresen kikerülte a golyókat. Bár lehet, néhány találatot ért, de nem olyan súlyosan, hogy meghaljon és feladja. Lehet, hogy csak szimplán szerencséje volt, de akkor is kijutott – bokszolt bele Suho barátja vállába.

- Kizárt, hogy túlélje! – tiltakoztam azonnal – Talán sikerült neki, de holt biztos, hogy néhány óra múlva már halott lesz. Utána mennek, és addig keresik, amíg meg nem találják. Azok alapján, amit hallottam, egy hatalmas erdő terül el körülöttünk. Esélytelen, hogy a rengetegben túlélje. Azt se tudja, merre menjen.

- Ahogy az itt dolgozó emberek sem. Talán nem tudja, merre kell mennie, de lehet, hogy pont ez lesz az, ami megmenti. Hatalmas az erdő, ki tudja, merre van a vége. Baekhyun hosszú idő után először van kint, de ne felejtsétek el, hogy farkas. Vannak ösztönei. Egy erdőben könnyen megtalálhatja a helyes utat és eljuthat oda, ahová akar – felelte Kyungsoo lelkesedve.

- Nem mondasz hülyeséget – helyeseltem végül, bár esélyt akkor sem láttam a helyzetben. – Kijutott és sikerül elmenekülnie. És? Hová megy? A családjához? A barátaihoz? Három év után csak úgy beállít, és azt mondja, visszatért? Elmeséli, hol volt és mi ő? Ki hinne neki? Azt hinnék, megőrült. Bizonyíték kellene. Változzon át farkassá? Ha megteszi, a családja megijed, és talán kivégeztetik vagy bezárják egy börtönbe valahová a föld alá. Az emberek sosem hallottak még farkasokról, sosem látták még őket, rajtunk csak kísérleteznek. Ha kiderül, mi ő, nem fog jól kijönni belőle. Nem mehet haza Baekhyun, ahogy egyikőnk se. Kijutott, de mihez kezd magával? És különben is… addig nem nyugszanak meg az itteniek, amíg meg nem találják, és ki nem nyírják. Sosem fog tudni végleg elmenekülni és megszabadulni, mert minden nap rettegésben fog élni.

Suho és Kyungsoo nem mondtak semmit, csak összenéztek, majd vállat rántottak.

- Te tudod, haver. Ez a te véleményed. Mondom, a lényeg, hogy kijutott. Bármi lesz is vele, van esélyünk nekünk is a szabadulásra – Suho mélyen a szemembe nézett, majd felállt az asztaltól, intett egyet és elvegyült a tömegben.

- Ugye, tudod, Kyungsoo, hogy Baekhyun szökése ránk csak rossz hatással lesz? Ugye tudod, ha legközelebb szökni próbáltok, még kevesebb lesz az esély? Még több fegyveres, még több ellenőrzés, még több bilincs, még több fal… semmi esély. – a nagy zsivajban a hangom igen komoly és határozott volt. Kyungsoo arcvonásai egy pillanatra megkeményedtek és láttam tekintetében, hogy tisztában van ezzel. Ám a mai nap nem akart ezekre gondolni. Örült, hogy cellatársa megtette ezt a lépést, így mosolyt erőltetett az arcára és úgy válaszolt.

- Nem érdekel, Tao. Baekhyunnak sikerült és egy nap nekünk is fog – azzal ő is elköszönt, és távozott köreinkből.

Kris hosszú pillanatig nézte az alacsony fiú alakját, majd nagyot sóhajtott, és levetette magát a székre, ahol az előbb még Suho ült. Luhan nem szólt semmit, csak körbe-körbenézett. Új volt ez a hely számára, most először járt itt, most először látta a többi farkast és képtelen volt betelni a látvánnyal.

- Idióták – morogta az orra alatt Kris – Fogalmuk sincs, mibe mentek bele.

Egyetértően bólogattam. Bevallom, valamilyen szinten én is örültem, hogy annak a kis nyápicnak sikerült megszöknie, és tényleg nagy mázlija lehetett, hisz pont belőle nem néztem volna ki. De tudtam, hogy nem viszi sokra odakint, és hogy innentől kezdve nekünk is csak rosszabb sorsunk lesz. Ha nem is azért, mert minket okolnak, hanem azért, mert dühösek magukra. Dühösek, mert hibáztak, mert nem figyeltek eléggé, és ha netalántán napvilágot lát, hogy mi folyik itt, lőttek az egész kísérletezésnek, bármire is ment ki ez az egész.

A tömeg ekkor hirtelen elcsendesedett és a legtöbben hátrébb húzódtak a bejárati ajtótól. Összeráncoltam homlokom, és felálltam az asztaltól, hogy a tömegen át láthassam, mi váltotta ki ezt az okot.

Az ajtóban egy idősödő nő állt, alacsony volt, aranybarna hajú és szemüveget viselt. Nem tippeltem negyvennél többnek, de miután megszólalt, akár hetven is lehetett volna. Hangja rekedt volt, és nagyon mély, biztos a sok dohányzástól lett ilyen; egy doboz cigaretta most is kikandikált farmerja zsebéből.

- Nos, bizonyára értesültetek arról, hogy az egyik társatoknak a hajnalban sikerült megszöknie. Most biztosan örültök, hogy így alakult és talán újabb remény csillant meg számotokra, de mielőtt még beleélnétek magatokat, figyelmeztetnélek benneteket! – hangja igen ijesztőnek hatott ebben a kísérteties csendben, még ha a külseje az ellenkezőjét sugározta. – Nem az a célunk, hogy megöljünk benneteket! Akik szökni próbálnak, azokat eddig mindig lelőttük, mert nem kockáztathattunk. De most új szabály lép életbe! – tartott egy pillanatnyi szünetet, hogy mindenki biztosan figyeljen, és hogyha lehet, még inkább ránk hozza a frászt – Ezentúl ha valaki szökni próbál, nem végzünk vele. Életben hagyunk titeket és még kegyetlenebb módszereket alkalmazunk rajtatok. Talán levágjuk az egyik kezeteket, vagy a lábatokat, akár a szemeteket is kitéphetjük, de talán megkeressük a családotokat, és megöljük őket. Ha kell, a szemetek láttára. A ti érdeketekben mondom, ne próbáljatok meg megszökni! Nincs esélyetek, ti ide tartoztok és nem menekülhettek. Soha!

Elégedetten húzta ki magát, és mérte végig a tömeget. Sokunk arcára kiült a döbbenet és a rémület, ami ennek a nőnek mindent megért. Sokszor láttam őt az elmúlt évek alatt, de csak fél-fél pillanatokra; ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel merészkedett hozzánk és beszélt velünk. Most már biztos voltam abban, hogy ő ennek a kócerájnak a vezetője. Ő alkotta meg az egészet, ő találta ki mindezt, ő volt az, aki kísérletezni kezdett velünk. Kedvem lett volna elé ugrani és kitépni a szívét, de ha csak megmozdulok, biztosan lepuffantanak.

Mélyen a szemeibe néztem. Minden egyes vonását alaposan végigmértem, és mélyen az emlékezetembe véstem. Tudni akartam, ki teszi ezt, és hogy egy nap végezhessek vele. Várjunk csak? Mikre is gondolok én? Megölni? Mégis hogyan? Mi a fenének jutnak nekem ilyenek az eszembe?

Megráztam a fejem, és Luhanra pillantottam, majd újra vissza erre a nőre.

Elmosolyodott, majd hátat fordított és elsétált. Becsukták az ajtót, a teremben pedig ismét úrrá lett a nyüzsgés és a moraj.

- Részvétem, Baekhyun, nem lennék a helyedben – hallottam meg magam mellett Kris hangját.

Igaza volt. A mi helyzetünkben rosszabb az életben maradás. A halál megváltás, amit megtagadtak tőlünk. Ha Baekhyunt megtalálják, visszahozzák és kegyetlenül megkínozzák.

- Csak adja az ég, hogy valamilyen módon sikerüljön elrejtőznie – suttogtam magam elé, és életemben először keresztet vetettem.

*

Néhány órával később ismét a cellánkban csücsültünk. Délután lehetett már, Kris épp a hátán feküdt és a plafont elemezgette szokása szerint, Luhan az ujjaival dobolt felhúzott térdein és az ajtót bámulta, én pedig a szemközti falra meredtem, és egyre inkább Baekhyunon jártak a gondolataim.

Sikerült megszöknie. Sosem mondtam volna őt egy erős alkatnak, mégis sikerült kijutnia. Hogyan? Szimplán csak mázlija lett volna? Elvégre többen is meg akartak szökni, lehet, folyton takarásban volt, és nem tudták eltalálni. De mégis… sikerült átjutnia a falakon is, amiknek a tetején szögesdrót volt, valószínűleg árammal megtöltve. És vajon a vastag betonfalon túl volt még valami, vagy csak az erdő? Biztosan véletlen volt, vagy direkt hagyták meglógni? Bármi is volt az igazság, most már nem volt köztünk és mélyen reméltem, hogy túl is fogja élni és nem kapják el.

Sosem reménykedtem, de azokban a percekben, amikor rá gondoltam, valami megmozdult bennem. Talán tud segítséget szerezni… talán valahogy ránk bukkannak és kiszabadítanak minket… Talán hamarosan anélkül kijutunk, hogy próbálkoznunk kellene… Talán…

De ha sikerül is, mi lesz velünk? Farkasok vagyunk, veszedelmesek. Az emberek lehet minket is elpusztítanak, vagy ha életben is hagynak, akkor is másként fognak ránk nézni. Ráadásul ott volt az is, hogy mégis mihez kezdünk? Nincs kihez visszamenni, új életet pedig igen nehéz kezdeni. És ez a gondolat elég ijesztő volt.

Nem gondoltam sosem a szabadságra, de hosszú idő után most először hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim.

- Szerintetek… legközelebb nekünk is meg kéne próbálnunk szökni? – a néma csendet Luhan vékony, halk, de mégis földöntúli hangja törte meg. Rá néztem, de ő még mindig az ajtót bámulta, elmélyedve. Kris, akit mindig jobban érdekelt a plafon és csak a legvégső esetben kapcsolódott be a beszélgetésekbe, most egyből Luhanra tekintett. – Tudom, hogy hülyeségnek vélitek, és nem kéne ezen agyalnom, és tudom, nem vár minket odakint semmi, de akkor is. Baekhyunnak vagy kinek sikerült. Talán… amit Xiumin mondott, hogy ha összefognánk, akkor kijuthatnánk egy páran. Kockázatos, és semmi esélye, de komolyan nem bírom ezt. Ha nem próbáljuk meg, nem tudhatjuk mi fog történni. Így is úgy is meghalunk, nem? Vagyis… minket nem lőnek le, és most azt mondták, mást sem. Igaz, megkínoznak, ami rosszabb a halálnál, de ha nincs veszítenivalónk, miért kéne kivárnunk, hogy mi lesz velünk? Mert bevallom őszintén, engem nem érdekel – elhallgatott, de mi nem feleltünk semmit. Krissel összenéztünk, de fogalmunk sem volt, mit reagáljunk.

Azt hiszem, ez volt az a nap, amikor mindketten elbizonytalanodtunk.

- Itt rohadjunk meg vagy megpróbálunk küzdeni a szabadságért? – folytatta egyszer csak, majd barna szemeivel először engem, majd Krist mérte végig. – Tudom, hogy nektek már aligha van odakint valamitek, talán nem fognak elfogadni az emberek és szörnyetegnek fognak vélni, de… biztos van a világon egy hely, ahol új életet kezdhetnénk. Ha megtanuljuk kezelni a bennünk élő szörnyeteget, akkor nem lehet bajunk.

- Luhan… - szóltam közbe, de ő felemelte a hangját.

- Oké, bocsánat, nem folytatom, nem gondolok ilyenekre. Tudom, nem szabad reménykedni, csak eljátszottam a gondolattal. Bocsánat. Igyekszem a szabályokhoz tartani magam – kért elnézést, megrázta a fejét, majd elfeküdt a földön, és ő is a plafont kezdte el nézni.

Krissel újból egymásra pillantottunk, és tudtam, mire gondol. Tekintetem ezután a szőke hajú fiúra szegeztem, és alaposan végigmértem. Olyan fiatal volt még, és ő még nem volt itt olyan régóta, hogy ne legyen hová visszamennie. Talán nekünk már senkink sem maradt, de neki… neki talán még igen. Ártatlan volt és gyűlöltem azt nézni, hogy ő szenved.

- Nem mondtál hülyeséget, Luhan – suttogtam percekkel később, de valószínűleg ő ezt már nem hallotta.

Aznap este, mikor megkaptuk a vacsoránkat, széttúrtam az ételt és kiszedtem belőle a bogyókat, amikkel állítólag tömtek minket. Nagyon apró, fehér pirulák voltak, de sikerült a nagy részét eltávolítani, összemorzsolni és a szoba apróbb lyukaiba elrejteni.

Kris és Luhan értetlenül néztek rám, végül szó nélkül követték példámat. Nem kellettek szavak, anélkül is tudtuk, miért csináljuk ezt.