47. rész

~ 47. rész~

Miután a csapat egyik fele elindult Busanba, mindannyian visszaültünk a tábortűz köré, és mély hallgatásba burkolództunk. Néhányan nekiálltak vacsorázni, míg mások csak ücsörögtek és áthatóan meredtek a lángokra, melyek időnként dühödten csaptak egyet a levegőbe.

Aggódtam értük, hogy vajon visszajönnek-e, mert ha nem sikerül a tervük, ha nem lesznek meg azok az iratok… fogalmam sincs, mit tennénk utána. Azokban a percekben arra gondoltam, fogom magam és hazamegyek, magam mögött hagyom ezt az egészet, itt hagyom őket, boldoguljanak egyedül, én pedig visszatérek a nyugodt és biztonságos életembe. De természetesen meg se bírtam mozdulni, mert bár az agyam ezt súgta, a szívemben képtelen lettem volna nekik hátat fordítani. Rosszul éreztem magam emiatt a gondolat  miatt, de nem tehettem róla. Féltem, és ez egy egyszerű megoldásnak tűnt. Én pedig ember vagyok, és az emberek hajlamosak az egyszerűbb utat választani.

Mindenesetre abban maradtam magammal, ha ők nem jönnek vissza, akkor talán okosabb lenne a rendőrség segítségét kérni, és feladni magukat. Mégis, ahogy erre gondoltam, nem értettem egyet magammal. Túl kockázatos lett volna, és megint csak azt mutatta volna, hogy a felelősséget és ezt az egész terhet le akarom dobni magamról.

Elmélkedésemből egy gyönyörű hang térített vissza a valóságba, és ahogy felpillantottam, Kyungsoot láttam meg, amint énekel. Hátára egy sötétszürke pléd volt terítve, szemeit lehunyta, arcizmai meg-megfeszültek, ahogy a hangokat kipréselte magából. Biztos voltam benne, hogy korábban is őt hallottam dalolászni. Olyan átéléssel énekelt, hogy már-már szinte könnybe lábadt a szemem. Nem is igazán figyeltem arra, miről szól a dal, mert a hangja annyira elvarázsolt, és teljesen libabőrös lettem. A szívem belesajdult abba a fájdalomba, ami belőle áradt, és hiába érintette meg a lelkemet, nem teljesen értettem, mire fel ez a szomorú dal.

Aztán egyszer csak ő elhalkult, ám egy újabb hang csendült fel. Ezúttal Suho volt az, aki énekelni kezdett. Hangja lágyabb volt, és belőle is valami furcsa és érthetetlen keserűség áradt. Nem, ez nem a jelenlegi helyzetünk miatt volt, vagyis nem teljesen. Mintha… mintha a lelkük mélyén lett volna valami, amiről csak ők tudtak, amiről eddig sosem meséltek, és ami annyira hiányzott nekik.

Kyunsgoo ismét dalra fakadt; ezúttal ketten énekeltek. A hangjuk tökéletesen illeszkedett egymáshoz, kiegészítették egymást ott, ahol a másik hibázott. Mindannyian csendben hallgattuk őket, meg sem mertünk szólalni, elbűvölve néztük őket. Annyira szép volt, annyira szívbe markoló.

Aztán amennyire hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtek énekelni, olyan hamar csendesedtek is el.

- Ez igazán gyönyörű volt – törtem meg a csendet percekkel később, de hangom úgy tűnt, mintha nem is az enyém lenne, valahonnan távolról érkezett.

- Köszi – felelte mosolyogva Suho, miközben kicsit zavartan lehajtotta a fejét. – Valójában énekesek szerettünk volna lenni Kyungsooval, de mielőtt ez megvalósulhatott volna, tudjátok, mi történt.

- Jók is voltak azok az évek – vette át a szót Kyungsoo újabb percek után. Most már értettem, honnan ez a tehetség az énekhez. – Suhoval a gimnáziumi évek alatt ismerkedtünk meg. Mindketten ugyanabba a középiskolába jártunk, zene tagozatra, és már rögtön az elején barátokká váltunk. Ugyanaz volt az életcélunk, énekesek akartunk lenni, és tudtuk, hogy együtt ezt sokkal könnyebben véghez is vihetjük. Sok közös van bennünk, és testvérekként tekintünk egymásra, éppen ezért ugyanarra az egyetemre jelentkeztünk, miközben töretlenül haladtunk előre álmaink megvalósításában. Aztán egy nap, ahogy mindenki más, azokban a cellákban ébredtünk, és az álmunk szertefoszlott.

Ahogy kiejtette ezeket a szavakat, mintha kést szúrtak volna a szívembe. Még most is képtelen voltam felfogni, mennyi álom veszett ködbe, köztük az övék is. Tudták, mit akarnak, már-már szinte ott álltak a siker kapujában, az iskolában bizonyára rengeteg rajongójuk volt, és erre tessék… Talán soha az életben nem állhatnak színpadra. Minden, amire vágytak, többé nem lehet az övék.

- Sajnálom, hogy így alakult – szólalt meg ezúttal Sehun. Örültem, hogy nem nekem kellett erre mondanom valamit, mert a sírás annyira mardosta a torkomat, hogyha nekem kell beszélnem, biztosan kitörnek belőlem a könnyek.

Rossz volt belegondolni, hogy még csak meg sem próbálhatnak színpadra állni. Mert ezek után nyilván nem tehetik meg. Túlságosan kockázatos lenne. Ha híressé válnak, és egy nap véletlenül kiderül, mik is ők valójában, az igen nagy botrányt okozna. És ha ők lebuknak, akkor talán nem kell sok, hogy a többieket is felkeresik. Bár nem akartam ennyire előre szaladni a jövőben, most egyelőre minden lehetetlennek tűnt és meg kellett húzódnunk.

- Khm… – krákogott egyet végül Kyungsoo, hogy a zavart csendet szertefoszlassa. – Hol fogunk lakni? Mert itt nem maradhatunk. Ráadásul, ha a rendőrség keresi a túlélőket, könnyen lehet, hogy errefelé is jönni fognak.

- Én fel tudok pénzt ajánlani, hogy amíg nem találtok munkát vagy valami, addig fizetem az albérletet. Nemrég adtuk el Szöulban a lakásunkat, abból maradt még bőven. Tudom, kellemetlennek érzitek, hogy szinte én látlak el most titeket, de majd ha lesz rendes állásotok, visszafizetitek. Nagyon szívesen segítek nektek anyagilag is – feleltem.

- Nagyon köszönjük – válaszolta mindenki kórusban, de még így is éreztem a levegőben, hogy nem szívesen fogadják el a támogatást. Megértettem őket, elvégre is senki nem szeret anyagilag másokra szorulni, de nekik most semmi jövedelmük nem volt. A nulláról kellett indulniuk, így nem tehettek mást.

- De mégis hol találunk rendes lakást?

- Majd én segítek keresni – egy számomra idegen hang hasított a levegőbe, a hátunk mögül. Egy sötét alak állt ott, aki ahogy lassan felénk bicegett, úgy kirajzolódott teljes egésze. Szőke hajú srác volt, már amennyire meg tudtam ítélni, ugyanis a sapkája szorosan fejére simult. Arca nagyon fiatalnak tűnt, korombelinek tippeltem, de nem kizárt, hogy idősebb volt. – Sziasztok! Luhan vagyok. Azt hiszem, nem sokan ismertek.

- Luhan! Jobban vagy? – pattant fel egyből Baekhyun, és átadta a helyét, aki óvatosan helyet foglalt. Nagyon kimérten mozgott, biztos voltam benne, hogy nem teljesen gyógyultak még be a sérülései.

- Igen, azt hiszem, már jól vagyok. Még néhány óra, és egy karcolásom sem marad – eresztett meg egy bárgyú mosolyt. Nem volt őszinte, a fájdalmai miatt képtelen volt szívből jövően mosolyogni. – Hallottam a beszélgetést, hogy lakást keresünk magunknak. Én tudok segíteni. Ingatlanosként dolgozok, vagyis dolgoztam Gwangjuban. Biztosan találok a közelben valami jó albérletet, ami megfizethető, és jó állapotú is, és ahol akár többen is lakhatunk.

- Ez mind szép és jó, de nem mehetsz vissza a munkahelyedre, ezt te is tudod – figyelmeztette Kai.

- Tudom, nem is terveztem. De ismerek jó pár honlapot, ahol körbe tudok nézni. Meg embereket is, akikkel felvehetitek a kapcsolatot. Majd azt mondjátok nekik, hogy ismertek engem, és én ajánlottam őket, hogy segítsenek a lehető legjobban, így biztosan sikerül normális lakáshoz jutni. – lassan beszélt, és sokszor tartott szünetet. Minden egyes levegővételkor eltorzult az arca, mintha savanyú gyümölcsöt rágcsálna. A mai nap már sokadszor éreztem azt a keserűséget a lelkemben. Arra gondoltam, bár át tudnám venni mindegyikük fájdalmát, vagy akár egy érintéssel mindent helyre tudnék hozni.

Hirtelenjében erős fáradtság tört rám. Kimerítő volt a napom, ahogy mindenkinek, és holnap ugyancsak ez várt ránk. Úgy döntöttem, inkább lefekszem aludni, mert másnap még nehezebb lesz minden. Először Chanyeolt kell visszavinnünk, ami nagy port fog kavarni, és biztosan engem is keresni fog a rendőrség. Utána pedig jöhet minden más.

Úgy éreztem, mintha évek óta ezen az ügyön dolgoznánk, és nem jutunk előrébb. Vajon mikor sikerül mindenki életét rendbe hoznunk? Egyáltalán sikerülni fog?

*

Másnap nem Chennel mentem az egyetemre, hanem Sehunnal. Szerencsétlent egész nap nem láttam, mert az apját próbálta puhítani, hogy ne legyen rá annyira mérges. Vissza kellett volna adnia a kocsit, de Taoék elvitték, és ki kellett találnia egy fedő sztorit, mégis hol van. Az apja pedig nem akarta elhinni, hogy csak úgy kölcsönadta az egyik haverjának, meg volt róla győződve, hogy összetörte a fia és most autószerelőnél van, márpedig tényleg ez volt az igazság.

Természetesen a mai nap sem ültem végig az előadásokat, és amilyen hamar csak tudtam, a kórházba rohantam. Ott eltöltöttem pár órát Nagyival, akinek az állapota tényleg javulóban volt. Ezután pedig a tanulásra hivatkozva hazamentem, de eszem ágában sem volt a könyveket bújni. Izgatottan vártam, mikor hallok motoszkálást vagy örömteli kiabálást a szomszédból, amikor is Chanyeol visszatér.

A terv az volt, hogy Chen behozza autóval, majd egy kevésbé mozgalmas környéken kiteszi, és eltűnik, Chanyeol pedig szépen hazasétál.

Délután három tájt meg is jelent Chanyeol. Már amennyire az ablakból láttam, a ruhája szakadt és fűfoltos, az arca koszos és nyúzott volt, mint aki nemrég tért észhez a kábulatból. Haja összetapadt a sártól, és összevissza állt feje tetején, néhány falevéllel díszítve. Kótyagos léptekkel lépdelt a puha és nyirkos füvön, néhányszor meg-megcsúszva, elesve. Az én szemszögemből egész jól sikerült a színészkedése, reméltem, mindenki más is beveszi.

Megfogtam a konyhában a szemetes zsákot, ami igaz, csak félig volt tele, majd kimentem az udvarra. Chanyeol ekkor ért oda a bejárati ajtóhoz, majd néhányat kopogott, várt pár másodpercet, és benyitott. Szinte hallottam, ahogy anyukája felsikolt a meglepődöttségtől, és bár háttal voltam nekik, magam előtt láttam azt is, ahogy a fia nyakába ugrik, szorosan magához húzza, és olyan erősen szorítja, miközben potyognak a könnyei, hogy Chanyeol alig kap levegőt.

Nem tudtam, mennyire fog sikerülni a színjáték, így úgy döntöttem, én is közbeavatkozom. Átrohantam hozzájuk, majd mivel nyitva volt az ajtó, én is befutottam. Ott álltak a nappaliban, mindkét szülője és két húga is Chanyeolt ölelte, aki szintén könnyekben tört ki. Ez nem megjátszott volt. Szívszorító látványt nyújtottak, és egyszerűen képtelen voltam sokáig megszólalni.

- Chanyeol…? – kérdeztem én is rekedtes, elcsukló hangon, mintha most először láttam volna őt. Mindannyian felém fordultak. – Bocsánat, nem akartam betörni, én csak meghallottam… - szabadkoztam, ami szintén része volt a kis játékunknak. Chanyeol azonban elengedte a családját, odarohant hozzám, és engem is megölelt. Pont úgy, mint előző nap. Ez pont elég volt ahhoz, hogy ismét elsírjam magam.

- Én ezt nem bírom… - suttogta a fülembe, jelezve, egyszerűen képtelen arra, hogy a családját így lássa. Még ha ez egy boldog pillanat is volt, mindenki megtörten állt mögöttünk, az arcuk beesett volt az álmatlanságtól, ami legfőképpen az anyukáján látszódott. Olyan volt a légkör, mintha megfagyott volna az idő akkor, amikor Chanyeol eltűnt. Hallottam a szipogásukat, és ahogy a törött lelkük apró szilánkjai lassan eggyé forrnak. Ugyanakkor Chanyeol ezzel a mondatával arra is utalt, hogy ő képtelen eljátszani a szerepét, képtelen lesz a szemükbe hazudni, és azt mondani, nem emlékszik semmire. El akarta mondani az igazat, már csak azért is, mert így biztos lehetett abban, hogy a családja idővel jól lesz és minden a helyére fog kerülni. De ha azt mondja, nem emlékszik, mindig ott marad egy szürke folt a közös életükben, ami ha csak szóba kerül, félelmet fog kelteni bennük.

- Menni fog, bátor vagy – csak ennyit súgtam vissza, mely inkább úgy hangzott, hogy „Játszd a szereped, mert így védheted meg őket”.

A következő percekre pedig alig emlékszem, olyan gyorsan történt minden. A szülei betessékeltek a lakásba, mindannyian helyet foglaltunk a kanapén. A testvérei a konyhába futottak, hogy italt hozzanak nekünk, az apukája a telefonon tárcsázni kezdett – biztos voltam abban, hogy a rendőrséget hívta -, anyukája pedig Chanyeolt ölelve zokogott, és zokogott. Képtelen voltam ennyi érzelem közepette gondolkodni, így inkább közöltem, hogy felhívom Kyungheet. A mobilom hiányában emiatt haza kellett rohannom, és onnan tárcsáztam.

Mire visszaértem, a rendőrség már ott volt és Chanyeolt faggatták.

- Én… nem emlékszem semmire – felelte a kérdésükre. Maga elé nézett, mereven, sötéten, homályosan, mint aki azon erőlködik, hogy emlékeket idézzen fel, bármit, ahol az elmúlt egy hónapban volt.

- Értem – felelte az egyik rendőr, és körbepillantott a családon.

Nem elégítette ki a válasz, és nem is igazán hitt Chanyeolnak, de mégis mit várt? Hogy egyből mesélni fog, még ha vannak emlékei is? Szerencsétlen most tért vissza egy hónap után, ki tudja, mennyi szörnyűséget kellett átélnie, amit feldolgozni sem volt ideje, és azt várják tőle, hogy azonnal beszéljen? Persze, megértettem a rendőröket is, talán azt hitték, köze van a kísérleti hely felrobbanásához, és talán az egyik túlélője annak. Ha pedig túlélő, akkor mielőbb beszélnie kell, hogy akár több embert mentsenek meg, vagy pedig a tetteseket elfogják. De akkor is túl soknak találtam a hirtelen kérdésáradatot.

Persze mi ketten Chanyeollal tudtuk az igazat, és ennek tudatában igen nehéz volt hazudni.

- Nekem csak annyi rémlik, hogy tegnap jöttem haza az iskolából, ott ültem a buszon, és elszundítottam… aztán… aztán egy negyed órával ezelőtt pár utcasarokkal arrébb ébredtem fel. Kilöktek egy autóból, ha jól emlékszem… - mondta kétségbeesetten. Megfogta homlokát, mintha belefájdult volna a sok erőlködésbe.

- Az a tegnap már csaknem egy hónapja volt – világosította fel a másik rendőr, mire Chanyeol olyan arcot vágott, mint amikor egy kisgyereknek azt mondják, hogy nem létezik a Mikulás. Az a döbbenet olyan színtiszta és igaz volt, amennyire csak lehetett. Hatalmas barna szemei még inkább elkerekedtek, és hosszú percekig csak meredten bámult előre. Anyukája szüntelen a hátát simogatta, Chanyeol pedig ide-oda kapkodta a fejét a családtagjai és a rendőrök között.

- Lehetetlen… - motyogta maga elé, pont úgy, mint tegnap nekem, amikor a tábortűz körül ültünk. Most, ahogy néztem, ismét annak a láttam, mint amikor megismertem. Ugyanaz a kisfiús arc, bőre szinte teljesen kisimult, és ettől a döbbenet sokkal nagyobb hatást ért el.

- Uram, szeretnénk, ha bejönne a rendőrségre és ott is vallomást tenne. Mindent rögzítenünk kell, így talán megtudhatjuk, hogy köze van ahhoz, ami tegnap… - kezdte a magasabbik zsaru, de az apukája ekkor közbevágott.

- Ennyi elég lesz! – határozott volt, és fel is állt ülő helyzetéből. Közelebb lépett a rendőrökhöz, és kissé az ajtó irányába terelte őket. – A fiam most tért haza. Először meg kell nyugodnia, és csak azután tud bármiben segíteni. Nem hiszem, hogy most kellene elmondani neki, mi történt a közelben. Kérem, menjenek most el, és amint megnyugszik, és készen áll, mindenképpen bevisszük a rendőrségre!

Örültem, hogy az apukája ennyire törődik a fiával, és nem akarja egyből kideríteni az igazságot. Ha nem is tudta, de így legalább időt nyert Chanyeolnak abban, hogy felkészüljön a többi hazugságra és színjátékra.

A rendőröknek bár nem tetszett a helyzet, végül mégis csak elmentek. Ezután a családtagok ismét Chanyeol köré gyűltek, és megölelték egymást. Megeresztettem egy mosolyt felé, de amint találkozott pillantásom az övével, le is olvadt arcomról. Chanyeol rémült tekintete emlékeztetett arra, hogy most éppen egy színjáték kellős közepette vagyunk, ahol az érzelmeken kívül minden megjátszott.

46. rész

~ 46. rész~

Végignéztem a társaságunkon, mindenkin, egytől egyig, ahogy ott ültünk a tábortűz körül, és éppen a jövőnket szövögettük. Vagy legalábbis a kiutat a jelenlegi helyzetünkből egy remélhetőleg jobb élet felé. Még most is annyira érthetetlen volt számomra, hogy itt vagyunk, a szabadban, és többé nem zárnak be minket azokba a szűk cellákba. Minden, ami néhány napja még csak egy édes álom volt, most elénk tárult és magunkhoz ölelhettük. De vajon meddig tart mindez? Valahogy úgy éreztem, sosem lehet teljesen nyugodt életünk, és folyamatosan menekülni fogunk. Ha valóban ilyen lesz az életünk… akkor megérte megszöknünk? Abból a szempontból igen, hogy így legalább többen nem esnek áldozatul, de mi miért nem ölettük meg magunkat?

Megráztam a fejem, nem akartam most ilyenekre gondolni. Bármi is történt, megtörtént, és most itt voltunk. Lépésekben kell haladnunk, mindent szép sorjában, és ha valami akadályba ütközünk, majd akkor kell azokkal foglalkoznunk.

- A következő lépés az, hogy iratokat kell nektek szerezni. Anélkül sehová sem mehettek.

Minseo hangja törte meg a csendet, mely megdobogtatta szívem, és tekintetem rajta állapodott meg. Talán nekem pont ő lesz a jövőm, talán ha mellette maradok, lehetek boldog. Vagyis nagyon reméltem, hogy ő is belém fog szeretni, de természetesen a jelenlegi helyzetben nem vártam, hogy felfigyeljen rám. Épp elég problémája van így is, ha még az én érzéseimmel is kellene foglalkoznia, csak még jobban összezavarnám. Így inkább csak csendben mosolyogtam magamban, és figyeltem minden mozdulatát.

- Azt hiszem, ez lesz az egyik legnehezebb feladatunk. Ha jól számolom… akkor az összesen tizennyolc darab igazolványt és miegyébmást jelent. Vagyis Luhant még levonhatjuk, talán neki is van lehetősége visszatérni. Mégis honnan fogunk ennyi hamis adatot megszerezni? Ráadásul nevet változtatni, meg a külsőn se ártana egy keveset, hogy még véletlenül se ismerjenek fel titeket… Ez szinte lehetetlen. Egy emberét még könnyű lenne elintézni, de ez a létszám nagyon sok. – gondolkodott hangosan Chen. Mindannyian egyetértettünk vele.

- Talán intézhetnénk mindenkiét máshol – vetette fel az ötletet Kyungsoo.

- Ez oké, de egyáltalán olyan valakit kellene találni, aki ezt megcsinálja. Szerintem egyikünknek sem volt köze soha irathamisításhoz – húzta össze magán a kabátját Baekhyun.

- Tévedsz – szólt közbe komoly hangon Kris. – Ezt az egészet bízzátok csak rám.

Krisre néztem, és megpillantottam valami különöset a szemében. Mindig is ridegnek tűnt, sosem beszélt sokat, és semmiféle érzelmet nem mutatott ki, de amióta megszöktünk, ezek a tulajdonságai kezdtek megszűnni, és valóban úgy látszott, egyáltalán nem az az érzéketlen, nemtörődöm srác. Szemeiben megcsillant valami láng, az ajkaira egy rémisztő mosoly húzódott, és bár nem sok mindent tudtam a múltjáról, most biztos voltam abban, mire készül.

- Gyanús vagy te nekem! – szólalt meg Xiumin is, akinek szintén feltűnt Kris megváltozott tekintete.

- Kezdhetsz mesélni, haver! – veregettem vállon. – Csak így tudod őket meggyőzni.

Kris felsóhajtott, majd belekezdett a történetébe.

- Nos… rólam lényegében elég annyit tudni, hogy a szüleim már egészen kiskoromban árvaházba adtak, ezért ott nőttem fel. Nem ismerem őket, és mivel gyerekkorom óta nem kötődöm senkihez, ezért igen keményszívű lettem. Ennek következtében nem igazán tetszett ez az árvaház, így tizenöt éves koromban megszöktem, és azóta az utcán élek. – tartott egy kisebb szünetet, majd folytatta:

 - Mint tudjátok, aki az utcán nőtt fel, nem teljesen él tiszta és tisztességes életet. Folyton ételt loptunk, vagy kiraboltunk másokat, balhéztunk és rongáltunk, azt csináltunk, amit éppen akartunk. Nem volt senki, aki korlátot szabhatott volna nekünk. Csak valami csoda folytán nem kaptak el soha minket, és tudtunk időben elmenekülni akárhonnan. Igen, jól hallottátok, többes számban beszéltem. Nem egyedül voltam. Bár árvaházban nevelkedtem, de sosem voltam hülye, sőt. Eleinte egy környékbeli tizenévesekből álló társasághoz csapódtam, majd két évvel később elutaztam Szöulból egy másik nagyvárosba, Busanba. Ott is megismerkedtem néhány helyi sráccal, akik elzüllöttek, így hamar barátok lettünk, vagyis inkább afféle bandatagok. Én lettem a vezérük egy év után, és utána két évig igen jó kapcsolatokat építettem ki. Aztán egy nap azon a kísérleti helyen ébredtem fel. Röviden ennyi.

- Szóval azt mondod, vissza fogsz hozzájuk menni? Hét év után? – kérdezte teljesen elképedve Kyungsoo.

- Igen. El tudom intézni, hogy mindenki megkapja azokat az iratokat.

- Ez kész őrület. Nem is emlékeznek már rád. Azóta biztosan sok minden máshogyan alakult. Nem mehetsz oda vissza. Ismerve az ilyeneket, biztosan megölnek. – próbálta lebeszélni a tervéről Lay.

- Nem, nem fognak megölni. Bár csak két évig voltam a vezérük, biztosan nem felejtettek el.

- De a hét év akkor is hét év. Mi van, ha a többi társad azóta meghalt? Vagy új életet kezdett? Mi van, ha már senki nem emlékszik a nevedre? – győzködte továbbra is.

- Hidd el, nem ismersz eléggé. Ha azt mondom, meg tudom oldani, meg is fogom. Sok olyan dolgot tettem már akkor, amire nem is gondolsz, és talán az ölés nem is volt olyan durva – jegyezte meg csak úgy mellékesen, én pedig éreztem egy leheletnyi döbbenetet és ijedséget mindenkin.

- Egyetértek Layvel, szerintem sem túl jó ötlet, függetlenül attól, hogy ez is több mint a semmi. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne odamenni – törte meg a csendet ezúttal Minseo.

- Nem bántásból, Minseo, de te vagy itt az egyedüli lány, és egyben a legfiatalabb is, nem hiszem, hogy neked lenne ebbe beleszólásod. Ne értsd félre, nem bunkózni akarok, és tényleg nem akarlak megsérteni, de aligha tehetsz ez ellen valamit. Sokat segítettél így is, de van, amit nem intézhetsz el. Ezt bízd rám! – mondta nagyon is őszintén Kris, és bár igaza volt neki, azért egy kicsit erősnek tartottam ilyen nyíltan kijelenteni. Mielőtt Minseo vagy akárki más visszaszólhatott volna, felálltam és körbenéztem a társaságon.

- Azt hiszem, innentől kezdve átveszem a főszerepet – köszörültem meg a torkom, majd egy rövid hatásszünet után, ismertettem velük a terveimet. – Tényleg nagyon sok segítséget kaptunk eddig, de még ezer feladatunk van, így ennek az irányítását átveszem. Igaza van Krisnek, ha ő ezt el tudja intézni, intézze. De véletlenül sem egyedül fog odamenni. Én mindenképpen vele tartok, és ismerve Xiumint, ő is jönni fog. Suho, Kyungsoo, ti viszont itt maradtok. Ne haragudjatok, de szerintem ti nem tudnátok komolyan venni ezt a helyzetet. Baekhyun, Lay, Kai, titeket viszont megkérlek arra, hogy amíg mi nem érünk vissza, addig ti tartsátok itt a frontot. A többiekre viszont rábízom, jönnek-e vagy sem. Azt gondolom, nem kell mondanom, hogy akik nem farkasok, nem is jöhetnek velünk. Valakinek esetleg valami kérdése, ellenvetése?

Úgy tűnt, a határozottságom elég biztosnak tűnt ahhoz, hogy senki ne ellenkezzen. Eddig is követtek a többiek, ezután is fognak. Ha ki tudtam őket hozni a Pokolból, ez már gyerekjáték lesz.

- Mégis honnan fogjuk tudni, hogy visszatértek-e? – Minseo félénken emelte a kezét a levegőbe, és a kérdése jogos volt. Bár lehetetlennek tűnt, hogy legyőzzenek minket, elvégre is farkasok voltunk, akikbe két nappal ezelőtt golyókat eresztettek, mégis közbejöhetett olyan bökkenő, amire nem számíthattunk. Mi van, ha meghalunk vagy elkapnak minket, ők pedig csak feleslegesen várnak?

- Nem lesz ilyen – feleltem végül. Bár egy kevés kétely bennem is volt, ezt nem adhattam tudtukra. Ilyen helyzetben az a legjobb, ha nagyon biztosak vagyunk a dolgunkban. – Farkasok vagyunk, nem esik bántódásunk. Vissza fogunk jönni, vasárnapra itt leszünk.

- Jó, én ezt értem, de… akkor legalább vigyétek magammal a telefonomat! – felállt, majd a zsebéből elővette az említett tárgyat, elém sétált, és a kezembe nyomta. Ahogy hozzáért a bőrömhöz, egy enyhe bizsergés futott végig testemen. Csaknem elkábultam az érintésétől, de végül összeszedtem magam. – Ha bármi történne, csörgessétek meg Sehunt vagy Chent. De csak akkor, ha valami probléma adódik, vagy ha húzódik a dolog, és nem értek vasárnapig ide.

- Rendben – mondtam, majd eltettem a telefonját. Bár tudtam, sosem fogom őt felhívni, hisz ha baj történik, és szólok nekik, akkor őket is veszélybe sodrom, de ha őt ez megnyugtatta, akkor nem ellenkeztem. – Két óra múlva már teljesen sötét lesz, akkor indulunk. Addig mindenki készüljön el, ételt és italt tegyetek el. Pontban kilenc órakor itt találkozunk.

- És mivel fogtok menni? – tette fel az utolsó kérdést Sehun.

- Hogyhogy mivel? A te kocsiddal.

- Mi? Nem, arról szó sem lehet! Nekem kell az az autó, holnap vissza kell adnom apámnak. Mégis mit mondok neki, ha megkérdezi, hol van?

- Majd kitalálsz valami okosat – veregettem vállon.

- De ha összetöröd?

- Nem fogom összetörni. Ma is visszahoztam épségben, nem?

- Megöllek, ha csak egy karcolás is lesz rajta! – adta át a kulcsokat, vagyis inkább vágta hozzám őket. Én csak egy jót nevettem rajta.

*

Mielőtt elindultunk volna, úgy döntöttem, teszek egy sétát a közeli tóparton. Néhány ruhát már régen beledobtam egy táskába, az ételről meg a többiek gondoskodtak. Nem terveztünk sokáig távol lenni, így főként kenyeret és konzerveket tettünk el, de vészhelyzet esetén, ha mindenünk elfogyna, Chen és Sehun adott kölcsön egy kevés pénzt, hogy tudjunk majd vásárolni.

A parton hidegebb volt, mint gondoltam, de sokkal gyönyörűbb, mint hittem. A víz felszínén egyetlen hullám sem fodrozódott, nyugodt, és sima volt, akárcsak egy puha paplan. A távolban a Hold kacagott le rám, magasan, büszkén kihúzva magát, miközben ezüstös fényét a vízre szórta. Mintha megannyi gyémánt ragyogott volna. Csodálatos látvány volt.

Már csak egy óránk volt az indulásig, így gondoltam, kiszellőztetem a fejemet. Az igazi ok természetesen nem ez volt, hanem Minseo, akit láttam, amikor errefelé jött, én pedig követtem őt. Meg is pillantottam az egyik sziklán ülni, és bár a szívem egyre gyorsabban dobogott, ahogy közeledtem felé, mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak.

- Leülhetek? – szólítottam meg, mire ijedten kapta rám tekintetét.

- P-persze – válaszolta remegő hangon, majd gyorsan hozzátette. – Ti mindig olyan halkan közlekedtek.

- Tudom, bocsánat – eresztettem meg egy mosolyt, majd Minseora néztem. Arca beleolvadt a sötétségbe, s csak a holdfény csillogott szemeiben. Olyan elveszettnek tűnt oldalról nézve, és szerettem volna belelátni a fejébe, közelebb akartam kerülni hozzá, de mindig ideges voltam a közelében. – Minden rendben?

- Igen, igen – bólogatott sűrűn, és valahogy volt egy olyan érzésem, nem igazán tudta, mit is kérdeztem. Nagyon elmerült a gondolataiban.

- Csak? – zavartan nézett rám ismét, és mintha próbálta volna kiolvasni gondolataimat, végül tekintetét újból a tóra szegezte.

- Csak kicsit elveszettnek érzem magam.

- Miért?

- Nem tudom, mennyit tudsz rólam, hogy mennyit meséltek rólam a többiek, de nem éppen volt könnyű életem. Mindig is magányos voltam, de amióta nagymamámmal elköltöztünk ide és egyetemre kezdtem járni, minden megváltozott. Persze, jó értelemben. Sok mindent megtanultam kezelni, de ami most történik… úgy érzem, hiába próbálok ésszerűen gondolkodni és megoldani a helyzetet, legbelül mégis félek és olyan, mintha nem is én irányítanám a dolgokat. Mintha lenne egy külső erő, ami pont azt akarja, hogy azt tegyem, amit teszek. Olyan, mintha nem is önmagam lennék. Nemrég még elképzelhetetlennek tartottam, hogy nekem barátaim legyenek, most meg itt vagyok egy csomó idegennel összezárva, akik meghallgatnak és figyelnek rám, akik bíznak bennem, és akiknek szüksége van a segítségemre. Nem tudom, mennyire érthető, amit itt beszélek neked. Ne haragudj, nem akarlak ilyenekkel traktálni, csak rettenetesen össze vagyok zavarodva.

Mondta el mindezt anélkül, hogy rám nézett volna. Csak meredten bámulta a ragyogó tavat, és megállás nélkül dőltek belőle a szavak.

- Ugyan, nem kell bocsánatot kérned. Értem a helyzeted, és nem baj, ha így érzel. Hozzá fogsz szokni. Úgy értem, ezek szerint nem igazán érintkeztél egészen eddig emberekkel, és ez most kicsit nehéz, főleg így, hogy egyből egy olyan eseménybe csöppentél, ami nem fordul elő a mindennapokban. Természetes, hogy elveszettnek érzed magad, de el fog múlni. Valahol legbelül mindenki elveszettnek érzi magát, de idő kell hozzá, amíg megtaláljuk újból önmagunkat.

- De nektek könnyebb, mert ti tudjátok, kik voltatok régen, de én? Én nem tudtam sosem igazából, hogy ki vagyok – hangja elkeseredetten csengett, és tekintetét először a holdra szegezte, majd a cipője orrára, amivel egy kisebb sziklát próbált ellökni.

- Az a baj, hogy nem lehetünk újra azok, akik voltunk, habár legalább tudjuk, hogy kik voltunk. De veled talán pont azért történik ez, hogy megtudd, ki is vagy valójában. Talán itt majd magadra találsz.

- Azt mondod? – nézett rám most először, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. – Nem is tudom. Miért pont itt, és miért pont ilyen körülmények között?

- Az élet kiszámíthatatlan. Én és a többiek miért kerültünk arra a helyre? Mit követtünk el? Semmit. Éltük az átlagos életünket, és ez lett a vége. Nem hiszem, hogy okokat kellene keresni.

Minseo nem válaszolt, helyette mélyen hallgatott. Tudta, hogy igazam van, csak egyelőre ezt még neki is nehéz volt feldolgoznia. De az idő gyógyír mindenre, nem?

- Valaki komolyan énekel? – hosszú percekkel később ismét felém fordult. Találkozott tekintetünk, és mindketten füleltünk.

- Igen, azt hiszem. Gyere, nézzük meg őket, biztosan hiányolnak már minket! – felpattantam a helyemről, majd ösztönösen Minseo felé nyújtottam a kezemet.

Vetett még egy rövid pillantást a tó vízére, majd törékeny kezeit az enyémbe csúsztatta. Felsegítettem őt, és együtt kibotorkáltunk a biztos talajra. Csak ott engedtem el a kezét, de az a néhány másodperc is számomra óráknak tűnt. Minden érintés, minden pillanat, amikor csak a közelébe lehettem, felért a mennyországgal.

- Na, végre, már csak rád vártunk, Tao! – kiáltotta felém Xiumin, és intett egyet.

Az autó hat személyes volt, de mi heten készültünk elindulni. A többiek nyilván már elköszöntek egymástól, már csak mi voltunk ott, valamint Minseo és Sehun.

- Térkép van nálatok? – kérdezte Minseo.

- A kesztyűtartóban – feleltem.

- Ha a kocsimnak baja esik, ne felejtsd el, mit ígértem! – fenyegetett meg Sehun, de inkább csak azért, hogy magát nyugtassa.

- Köszi, hogy aggódsz értünk – vigyorogtam rá.

Becsuktam az ajtót, majd letekertem az ablakot, ezután pedig becsatoltam az övet is. Miután elindítottam az autót, még Minseo odalépett hozzám.

- Tao… - szólított meg, én pedig már ettől boldog lettem. Jó volt hallani a saját szájából a nevemet, ahogy engem hív. Reméltem, mindig így lesz, ha bármit szeretne. – Köszi az előbbit!

- Igazán nincs mit. – válaszoltam neki mosolyogva. – És ne aggódj, visszajövünk!

Visszahúztam az ablakot, intettünk még egyet Sehunnak, és a többieknek, majd kitolattam az útra, és elindultunk.

- Hát akkor, irány Busan!