53. rész

~ 53. rész~

Mikor a csapat fele lelépett, úgy döntöttem, pihenek egyet. Elhúztam az egyik sarokba a matracot, amit ez a Leonak nevezett gyerek egyáltalán nem díjazott, és gyilkos szemekkel méregetett, de Xiumin figyelmeztetésére inkább elfogadta a helyzetet. Nem voltam fáradt, de most semmi kedvem sem volt beszélgetni a többiekkel.

Befordultam a sarok felé, és lehunytam a szemeimet, de agyam egy percre sem kapcsolt ki. Folyamatosan végiggondoltam, mi is történt, és hogy vajon a rendőrség utánunk jött-e. Tudtam, hogy nem hitték el a mesénket, és remélni mertem, hogy nem fognak újból megkeresni. Nem szabadott volna a múlton rágódni, mert az volt a fontos, hogy most biztonságban vagyunk, de olyan nehezen irányítottam a gondolataimat.

Időközben megéreztem a készülő étel illatát a levegőben, és újból görcsösen összeszorult a gyomrom. Eszembe jutott, hogy megint nem ettem jó ideje, és tudtam, ha így folytatom, egyszer még biztosan összeesem az éhségtől.

Valószínűleg elbóbiskolhattam, mert mikor ismét kinyitottam szemeim, az ablakon kipillantva sötétséget láttam, és a társaság ismét teljes létszámmal itt volt. Valamennyien még nagyban vacsoráztak, néhányan pedig kiterülve a matracokon aludtak, a többiek pedig a szomszédos helyiségben akarták a hálószobát megcsinálni.

Hirtelen Tao jelent meg mellettem, kezében két tányérral és néhány szelet kenyérrel.

- Gyere, mutatok valamit! – mondta, és közben biccentett a fejével, majd elindult. Kellett néhány másodperc, mire felfogtam, hogy nekem szólt, de aztán szó nélkül felálltam, és követtem.

Felfelé vette az irányt, és bár nem tartottam biztonságosnak, bíztam benne, hogy nem akar megöletni. Az épület alapból omladozott, és odafent sem lehetett jobb a helyzet, de bizonyosan járt már korábban ott, ezért is mert arra kérni, hogy menjünk fel.

Kiérve megcsapott az októberi fagy, és egy pillanat alatt kirázott a hideg. Fázósan öleltem körbe kezeimmel testemet, és kezdtem el dörzsölgetni karjaimat. Már épp tanácsolni akartam, hogy inkább menjünk innen, mert borzasztóan hideg van, de aztán megláttam a pokrócokat a földön, így végül nem mondtam semmit.

Leültem Taoval szembe, aki segítőkészen rám terítette az egyik plédet, átnyújtotta a még meleg levest, és enni kezdtünk. Eleinte mindketten csendben voltunk, bár egyáltalán nem éreztem kínosnak. Olyan jól esett a vacsora, hogy teljesen beletemetkeztem az evésbe, és szinte fel sem tűnt, hogy nem egyedül vagyok. Erre akkor jöttem rá, mikor Tao halkan felnevetett velem szemben, én pedig értetlenül pillantottam rá.

- Tiszta leves a szád! – kacagott tovább, majd átnyújtott egy szalvétát.

Pirosodó arccal vettem át tőle, majd lehajtottam a fejem, és úgy töröltem meg a szám. Ezután igyekeztem kulturáltan folytatni az evést, és hogy ne érezzem magam ilyen zavarban, inkább beszélgetést kezdeményeztem.

- Miért hoztál ide fel? – Most rajta volt a sor, hogy kissé lefagyjon, és zavarba jöjjön. Nem válaszolt rögtön, innen tudtam, hogy nyomós oka volt rá.

- Csak gondoltam, a mai nap után kicsit el akarhattál szakadni a srácoktól – felelte, én pedig magamban egyetértettem vele. Kis szünet után azonban még hozzátette. – Na, meg, mert veled akartam lenni.

Majdnem félrenyeltem a levest, és amikor ránéztem, ő is lesütötte a szemeit.

- Velem? Miért? – Bukott ki belőlem a kérdés, ami bunkónak tűnhetett, de nem vette magára.

- Csak mert sosem tudunk rendesen beszélni, és én meg szeretnélek ismerni – mondta nagyon határozottan, én pedig szinte alig ismertem rá. Persze nem zavart, hogy ilyen nyíltan beszél, csak egyszerűen furcsa volt, mert mikor először találkoztunk, sokkal visszahúzódóbban viselkedett.

- Úgy gondolod, meg kellene egymást ismernünk? – Kérdeztem szinte teljesen semlegesen. Hirtelen valami nyomasztó érzés borult rám, amit nem tudtam, hová tenni.

- Miért, te nem? Elvégre is sok mindenben segítettél, és egy élet is kevés lenne meghálálni mindent. Ráadásul úgy érzem, hogy a jövőben is szükségünk lesz a támaszodra. Mármint ne értsd félre, nem úgy értem, hogy ki akarnánk használni, csak… szerintem azok után, amiken keresztül mentünk mindannyian, barátoknak kellene lennünk.

Kikanalazta az utolsó levest is, majd az utolsó falat kenyeret is bedobta a szájába, ezután pedig kinyújtóztatta végtagjait, és ivott egy korty vizet.

- Barátok? – Kérdeztem vissza ugyanazon a semleges hangon. Már épp azt akartam mondani, hogy szerintem nem lenne jó ötlet, ha barátok maradnánk, de végül ezt magamban tartottam. Úgy gondoltam, az lenne a legjobb, hogy amint lesz lakásuk, és munkájuk, nekem ki kell szállnom az életükből, és meg kell szakítanunk a kapcsolatot. De ha jobban belegondoltam, ez lehetetlen lenne. Egyrészt azért, mert jó sok időbe fog telni, mire a lakás árát vissza tudják nekem fizetni, másrészt pedig valóban volt egy közös titkunk, és ha ne adj isten, történne valami a jövőben, akkor jobb, ha arról engem is értesítenek. Mire mindez bekövetkezik, valószínűleg sokkal jobban fogjuk egymást ismerni, és sok éves ismeret után elválni nem lesz könnyű. Szóval miért is ne lehetnénk barátok? – Én benne vagyok! – Mondtam végül nagy mosollyal az arcomon.

Aznap este sokat beszélgettünk, miközben a csillagos ég alatt fetrengtünk. Mesélt a múltjáról, a családjáról, hogy hol lakott és milyenek voltak a barátai, a szülei, hogy milyen életet élt, mielőtt bekövetkezett ez a szörnyű szerencsétlenség. Ahogy hallgattam, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy miért ő volt az egyik áldozat. Örültem, hogy kezdem őt megismerni, és hogy fokozatosan, de közelebb kerülünk egymáshoz. Azt viszont nem értettem, hogy miért pirultam el egyre többször, mikor egymásra néztünk, és miért kezdett el a szívem is egyre gyorsabban verni. Furán éreztem magam, és nem tudtam, mit kezdjek a saját idióta érzéseimmel.

Órákkal később másztunk csak vissza a többiekhez, mikor már kellőképpen átfagytunk. A társaság nagy része már aludt, így mi is úgy döntöttünk, jobb, ha pihenünk.

*Két héttel később*

Az életem nagyjából visszatért az eredeti kerékvágásba. A nagymamám még mindig kórházban volt, és rendszeresen látogattam, de az állapota folyamatosan javult, és az orvosok azt mondták, hamarosan haza is engedik. Az egyetemre ismét bejártam mindennap, és a többiekkel igyekeztünk rendesen tanulni a közeledő vizsgák miatt és jól érezni magunkat – ez utóbbi nehezebben ment, mint gondoltam, de érthető volt. Mindannyinknak fel kellett dolgozni a történteket, és gyakran beszélgettünk arról, amin keresztülmentünk, főleg Chanyeollal, aki a segítségünkkel egyre inkább helyrejött, és ez az egész kezdett csak egy szörnyű rémálommá válni. Habár biztosak voltunk abban, hogy még hosszú idő, mire mindenen túl tudunk jutni, és nem fogunk azon aggódni, mikor kopogtat az ajtónkon a rendőrség, de szerencsére jó úton haladtunk.

Chen szülei segítségével sikerült Busanban megvásárolnom egy lakást a srácoknak, akik egy hét után arról a lepratelepről elköltözhettek. Az új személyazonosságok is elkészültek, mindenki más nevet kapott, és teljesen más adatokat. Nehéz volt megszokni a neveket, de hozzá kellett szoknunk, ha nem akartunk lebukni. Néhányan még hajszínt is változtattak, vagy csak levágatták a hajukat, hogy mégse hasonlítsanak a régi önmagukra. A legtöbbjüknek munkát is sikerült találni, főként kávézókban, éttermekben, pizzázókban, olyan helyeken, ahol nem kellett sok mindent csinálniuk. Na persze nem azért, mert ennyire nem akartak dolgozni, hanem mert valahol el kellett kezdeniük, vissza kellett szokni az életbe, meg kellett találni önmagukat, és ezeket a munkákat bárki megkaphatta.

Még Kris is beköltözött a lakásba, és próbált pénzt keresni, habár neki nagyon nehezen ment. Tekintve, hogy milyen élete volt, biztos voltam abban, hogy nehéz lesz elszakadni a sötét kis sikátoroktól, és otthagyni azokat, akiket egykoron a családjának tekintett, de legalább próbálkozott. Ez a hét év ráébresztette, hogy többet is tehet annál, mint amennyit eddig tett, és sokkal több van benne, sokkal több mindenre képes, mint azt gondolná. Habár éjszakánként sokszor még így is az utcákat rótta, de ez nem volt baj, hisz ha bármi történne, akkor jobb, ha lesznek támogatóik.

Luhan is lemondott a régi munkájáról, de sosem vetette el, hogy évekkel később, mikor lecsillapodnak a dolgok, ismét belefog a szakmába. Talán neki volt az egyik legnehezebb dolga. Neki nem újra kellett kezdenie az életét, hanem egyszerűen egy másik életbe kellett belevágnia úgy, hogy hónapokkal ezelőtt még minden normális volt. A többiek rég lemondtak arról, hogy boldogok lehetnek, és ezek az új lehetőségek reményt adtak nekik, és örömmel vágtak bele, ám Luhannak el kellett felejtenie mindent, ami nemrég volt, és bármennyire nem akarta, ismét a legaljáról kellett indulnia.

Az elmúlt két hétben nem találkoztam velük, de mindennap telefonáltunk, vagy emailt váltottunk, így tartottuk a kapcsolatot. Természetesen Taoval többször találkoztam, sokszor elutazott hozzám, és mivel egyedül laktam, örültem, hogy ott van velem. Azt hiszem, mindketten vonzódtunk egymáshoz, és jobban kedveltük egymást, mint az átlag barátok, de egyelőre egyikünk sem tett lépéseket. Én azért nem, mert még sosem volt kapcsolatom, és fogalmam sem volt róla, mit kell tennem, és amúgy is én voltam nőből, nem nekem kell kezdeményeznem. Tao meg valószínűleg azért nem támadott le, mert neki is új volt még a sok bezártság után, és ahogy mondta, kicsit tart az emberektől, sokkal több idő kell neki, míg megnyílik mások előtt. Így hát egyszerűen csak élveztük egymás társaságát, és próbáltunk boldogok lenni.

Hétfő délután ismét meglátogattam Nagyit. Vittem neki egy csokor virágot, aminek nagyon örült, és az orvos is azt mondta, két nap múlva hazamehet.

- Na, és hogy van az én kis unokám? Manapság felettébb jókedvű vagy! – simogatta meg kézfejem, miközben hatalmas vigyorral az arcán nézett rám. – Csak nem azzal a sráccal van valami, aki ott volt a múltkor nálunk?

Nagyi sejtelmesen mosolygott, én pedig éreztem, hogy vörösödöm.

- Baekhyun? Nem, ő csak egy nagyon jó barátom. Tudod, egy iskolába járunk – legyintettem szinte úgy, hogy észre se vettem, milyen könnyen hazudok neki. – Ő egy másik srác. Vele nemrég ismerkedtem meg, és egy ideje találkozgatunk, de még semmi komoly.

- És hogy hívják?

- Taejoon. Hwang Taejoon.

- A te kis hősöd*, igaz? – örömittasan nevetett fel ismét Nagyi, amin én csak jót mosolyogtam.

- Úgy bizony – bólogattam. – Most pedig én leszek a te hősöd, úgyhogy gyere szépen, és sétáljunk egyet.

Segítettem kiszállni az ágyból, a lábára adtam a papucsot, mivel nehezen tudott belebújni, majd odaadtam a járókeretét, és többszöri próbálkozás után sikerült is neki magától felállnia.

- Tényleg az én kis hősöm vagy, mert eddig sosem sikerült magamtól felkelni az ágyról – mondta nagy boldogan, én pedig belekaroltam, és lassan elindultunk.

- Ugye ez az egész csak egy vicc? – hallottam meg a hátunk mögött egy hangot, és mikor odafordultam, Taejoon, vagyis Tao döbbent arcával találtam szembe magam.

*Taejoon név jelentése = nagyszerű hős (szerk megjegyzése)

52. rész

~ 52. rész~

Mielőtt elönthetett volna az idegesség vagy az aggodalom, összeszedtem magam, és próbáltam higgadtan kezelni a helyzetet. Így is épp eléggé zaklatott volt mindenki.

Elmondtam nekik, melyik utcát keressék, és ott a környéken melyik bevásárlóközpontot, majd letettem a telefont, és tudattam mindenkivel az állapotot.

- Jól van! Akkor én Taoval elmegyek értük, addig Xiumin, és te, Ravi figyeljetek, hogy ne történjen semmi! – állt fel Kris a helyéről, majd tekintete Leon állapodott meg.

- Most mi van? Ne nézz úgy rám, mint aki elkövetett valamit! – emelte fel védekezően a kezeit maga elé.

- Bocs, de nem bízom benned. Azért, mert én nem leszek itt, ne akarj hősködni. Hidd el nekem, Xiumin még talán nálam is rosszabb! – most a pillantása az említettre tévedt, aki először értetlenül nézett vissza Krisre, de vette a lapot, és tekintete elsötétült. Leo jobbnak látta, tovább dolgozni, és biztos voltam abban, esze ágában sincs kísérletet tenni arra, hogy megszökjön.

Ezután Krissel elindultunk vissza oda, ahová tegnap leparkoltunk. A metróállomáson ezúttal jegyet váltottunk mind magunknak, mind pedig a többieknek a megmaradt pénzünkből.

Mire odaértünk a bevásárlóközpont parkolójába, ők akkor szálltak ki az autóból.

- Örülök, hogy újra találkozunk, habár szerencsésebb lett volna más körülmények között – felelte Kris, és mindenkit egy kézfogással üdvözölt.

- Mi történt, amiért ide kellett jönnötök? – tettem fel a kérdést.

- Ezt majd beszéljük meg egy nyugisabb helyen! – válaszolta Minseo nem éppen barátságos hangnemben, és jó erősen becsapta maga után az ajtót. Luhan összerezzent mellette, és kicsit arrébb húzódott, így biztos voltam benne, ő tett valamit.

- Merre megyünk? – váltott témát hirtelen Baekhyun. – Nem igazán érzem magam most biztonságban és kissé hideg is van.

- Metrózunk, és körülbelül fél óra alatt ott vagyunk a jelenlegi táborhelyünkön.

- És az autók? Itt hagyjuk őket? – kérdezte Chen.

- Igen.

- Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy tegnap is itt volt apám kocsija? – Sehun hangja élesen csattant a levegőben, én pedig csak egy vállrándítással feleltem. – Az eszem megáll, de komolyan! És ha valaki széttöri vagy ellopja? Mi a fenét csinálok?

- Nyugi, Sehun, a mostani helyzetünk sokkal rosszabb! – próbálta leállítani Chen, és átkarolta, miközben szélesen rámosolygott, de Sehun csak szemet forgatva összekulcsolta kezeit a mellkasán.

- Ne aggódj, ha valaki hozzányúl az autókhoz, az meg fogja bánni! – legyintett egyet Kris, mintha csak azt mondta volna, hogy kék az ég. – Na, induljunk!

A visszaúton mindenki jókedvében volt, főleg Kyungsoo és Suho, de szerencsére egyikünk se viselkedett gyanúsan, így az emberek könnyen azt hihették, hogy turisták vagyunk – ami valamilyen szinten igaz is volt. Fogalmam sem volt, mi miatt kellett azonnal elhagyniuk a kempinget, sőt, a várost is, de ahhoz képest senki nem tűnt kétségbeesettnek vagy riadtnak. Egyedül csak Minseo és Luhan volt hallgatag. Szerettem volna megtudni, mi folyik itt, de tudtam, hogy most feleslegesen kérdeznék bárkit is.

Miután leszálltunk a metróról, és megindultunk az elhagyatott épületek felé, Kris tartott egy rövidebb beszámolót arról, mi fog rájuk várni.

- Nos, nem éppen lesz tiszta és otthonos a környezet, sőt, az igazat megvallva elég kellemetlen és gusztustalan, ráadásul nagyon meleg sincsen, de remélhetőleg nem kell sokáig itt tartózkodnunk! Ételt és meleg ruhákat gondolom hoztatok, azokra nagy szükségetek lesz!

Senki nem kommentálta a mondandóját, inkább csak kíváncsian, ugyanakkor rosszallóan tekintettek az egyre romosabb házakra. Az arckifejezésükön tisztán látszódott, hogy sokkal jobbra számítottak, ezt mutatta az is, hogy lassacskán, de mindannyian elhallgattak.

Átléptük a sárga szalagot, majd megindultunk felfelé az emeletre.

- Miféle hely ez? – kérdezte suttogva Suho, de a többiek is hasonló kérdéseket tettek fel magukban.

- Óvatosan lépkedjetek, néhol eléggé veszélyes a lépcső! - figyelmeztettem őket, és ahogy ezt kimondtam, Minseo meg is csúszott előttem. Szerencsére a gyors reflexeimnek, idejében sikerült elkapnom a karját, mielőtt mellettem lebukfencezhetett volna.

- Köszi – eresztett meg egy zavart mosolyt felém, és fülig pirulva gyorsan összeszedte magát, majd gyorsított léptein, hogy utolérje a többieket. Ajkaimba harapva nyomtam el egy mosolyt. Néhány másodpercre olyan közel került hozzám az arca, de ez az idő sokkal többnek tűnt számomra… Megráztam a fejem, és én is utánuk indultam.

Miután felértünk, mindenki lepakolta a cuccait, és üdvözölték a csapat másik felét. Mintha csak a sors akarta volna így, hogy ismét együtt legyünk, és még pár napra se szakadjunk el.

Leot is bemutattuk a többieknek, aki egyáltalán nem szívlelte, hogy újabb tizennégy taggal bővült a létszám, ráadásul a lakását egy ideig kisajátítottuk magunknak, és úgy kellett vendégeket fogadnia, hogy meg sem kérdeztük őt. Bár jelen esetben nem sok választása volt: vagy együtt működik velünk… vagy együtt működik.

- Szóval… itt fogunk lakni egy ideig – tárta szét a kezeit. – Sikerült lakást venni? És… mi is történt pontosan?

Mindannyian helyet foglaltunk, de válaszolni senki sem mert, mindenki a másikra tekintgetett. Végül a csendet Luhan törte meg.

- Elszúrtam. Nagyon. – sóhajtott fel, majd zavartan, a pillantásunkat kerülve, de mesélni kezdett. – Tudjátok, hogy ingatlanosként dolgoztam Gwangjuban, amikor is három hónapja elraboltak. Imádom a munkámat, és nagyon akartam nektek segíteni lakást találni, ezért ma reggel visszamentem a munkahelyemre…

- Hogy mi? – csattant fel Xiumin, és egy lépést tett Luhan felé, mintha meg akarná ütni, de a mellette álló Namjoon megfogta a karját, megakadályozva ezzel, hogy bármit is tegyen.

- Tudom, nem volt a legmegfelelőbb ötlet, sőt, utólag belegondolva azt hiszem, hallgatnom kellett volna Minseora, és el kellett volna mondanom, mit akarok. Sajnálom – nézett Minseora bocsánatkérően, de ő csak elfordította a tekintetét. Megértettem őt is, elvégre is annyira igyekezett mindent kézben tartani, és segíteni nekünk, most pedig mintha minden összedőlt volna. – Tudtam, hogy nemet fog mindenki mondani, ezért kértem meg Chent, hogy jöjjön el velem. Vagyis… nem teljesen kérés volt, azt hiszem, megfenyegettem. Bocs, haver.

- Hát… kissé rám hoztad a frászt, de jobb volt, hogy veled mentem – felelte megértően Chen. Volt egy olyan érzésem, hogy ő sem nézte volna el ennyire, de minden bizonnyal ő máshogy látta a helyzetet, hisz ő végig ott volt Luhan mellett.

- Nos… Nem csak azért mentem vissza a munkahelyemre, hogy segítsek, hanem mert kíváncsi voltam, mi változott azóta. Őszintén, féltem valamelyest visszamenni, de a kíváncsiságom nagyobb volt. – Luhan ismét nagyot sóhajtott, majd kicsit megmozgatta nyakát, és folytatta. – Minden rendben ment addig, amíg megérkeztünk, és felmentünk az irodámba. A folyosón menet és a liftben sem futottunk össze senkivel, sőt, még a lakásnak is utána néztünk, aztán végül betoppant az az idegesítő barom. Régebben volt egy riválisom, aki mindig is a posztomra pályázott, és tessék: én felszívódtam pár hónapra, és pedig máris a helyemre került, és átvette a munkámat. Azt hiszem, akkor eluralkodott rajtam a düh.

Nagyon ideges lettem, és kiakadtam, mégis mit képzel, és miért nem takarodik el. Fel nem foghatom, hogyan vehette át pont ő a pozíciómat. De mindegy is. A nagy ordítozásra bejött a főnököm, aki teljesen elképedt, hogy ott vagyok. Kérdezte, merre voltam, de addigra a harag olyan szinten átvette az irányítást, hogy képtelen voltam neki bármit is hazudni, és…

- Elmondtad az igazat? – vágott közbe ismét Xiumin.

- Nem, dehogyis, de majdnem sikerült. Ha nincs ott Chen, aki bokán rúg, mindent kitálalok. – eresztett meg egy bizonytalan mosolyt. – Leálltam a főnökömmel vitatkozni, hogy mégis hogy tehette ezt, és hogy jövő héttől ismét itt fogok dolgozni, kérem vissza a helyemet, de azt mondta, ezzel a viselkedésemmel ez lehetetlen. Tudni kell rólam, hogy mindig is csendesebb, visszahúzódóbb, de annál határozottabb ember voltam a munkámban. Senkinek nem volt egy rossz szava se, jól kijöttem a kollégáimmal, mindenkivel szót értettem, és a feladataimat is rendesen elvégeztem. De ahogy viselkedtem, teljesen az ellentéte volt annak, aki előtte voltam. Valamiért úgy éreztem, ha vissza is jönnék, akkor se kapnám vissza a helyemet, még akkor se, ha ezt a kis veszekedést elnéznék nekem.

A főnököm közölte, hogy kirúgtak, amikor egy hétig nem jelentkeztem. Azt mondta, nem érdekli, hogy meghaltam-e vagy sem, de egy szót nem szóltam, és így rengeteg probléma adódott, amit nehezen hoztak csak helyre a cégnél. Rettentő rosszul esett, hogy csak így tudomásul vette ő is, és a többiek is, hogy nem vagyok ott, és hogy csak így lecseréltek egy nálam sokkal bénább dolgozóra. Ráadásul senki nem keresett, és még csak meg sem fordult a fejükben, hogy történhetett velem valami. Még csak egy képet se tettek ki rólam, amin gyászolnának, vagy akármi. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy minden, amit tettem, hogy minden erőmet, amit beleöltem a munkámba, az szertefoszlott egy pillanat alatt. Olyan erősen küzdöttem, és tényleg nagyon szerettem, amit csinálok, és rettenetesen feldühített, hogy ilyen könnyen megváltak tőlem. Tudtam, hogy joggal vagyok mérges, de ugyanakkor túlzásba vittem.

- A farkas éned miatt… - szóltam közbe, mire Luhan csak egyetértően bólogatott.

- Igen. De képtelen voltam megfékezni. A farkas szabadjára akart törni, és én nem tudtam megállítani. – Újabb szünetet tartott, és csak akkor tűnt fel, hogy mindenki feszült csendben figyeli a mesét, egyedül Leo volt az, aki teljesen értetlenül állt a dolog előtt. – Így történt meg az, hogy nekiugrottam annak az idiótának, és olyan erővel ütöttem arcon, hogy kiesett az üvegajtón. A folyosón egyből mindenki az irodámhoz rohant, és azok az arcok… az az undor és az az ijedelem, amit a szemükben láttam. Sosem tudom elfelejteni. Ha nincs ott Chen, aki leállít, biztos vagyok benne, hogy valakit megöltem volna. Az egyik üvegszilánkot a hasamba állította, ettől tértem magamhoz. Aztán egyszerűen csak karon ragadott, és elhúztuk a csíkot. Ezután hívtuk fel a többieket, hogy baj van, majd együttes erővel kitaláltuk, mi a legjobb megoldás, és most itt vagyunk. Röviden ennyi lenne.

- Farkas? – A hirtelen beállt csendet Leo határozatlan hangja törte meg. Az egész úgy hangzott, mintha egy vígjáték közben azt kérdezte volna, hogy „Ezen most nevetni kellene?” Nem volt ideillő, mert mi már hozzá voltunk szokva, de neki valóban úgy tűnhetett, hogy megőrültünk. A kérdésére természetesen senki sem felelt.

- Sajnálom, srácok, tényleg. Elszúrtam, és baromira nincs mentségem. Nem ott van a probléma, hogy elborult az agyam, hanem már ott hibáztam, amikor engedély nélkül elindultam. Veszélybe sodortam mindenkit, és kis híján lebuktattam mindannyinkat. A rendőrség most keres engem, és ha rám találnak… Tudom, mekkora fejfájást okoztam, mind most, mind pedig akkor, amikor a börtönben voltunk, és tudom, hogy az se számít semmit, ha azt mondom, máskor nem fordul elő, de… én tényleg sajnálom. Oké, ez sem használ semmit a jelenlegi helyzetemben, de…

- Jól van, Luhan, azért nem kell ennyire rosszul érezned magad! – lépett mellé Kris, és szorította meg a vállát. – Mindannyian hibázunk, de az a lényeg, hogy minden rendben, és összetartottunk. Higgyétek el nekem, erre lesz szükségetek a későbbi életünkben is. Együttműködés. Ha ilyen vagy hasonló helyzet adódik, az a fontos, hogy ne egyedül akarjátok megoldani, hanem közösen. Rendben?

Válaszul Luhan csak bólintott egyet, és kifújta az eddig bent tartott levegőt. Eléggé ramatyul festett, és ahogy őt néztem, úgy érezhette, mindenki utálja, és neheztel rá, de ahogy végigfuttattam a tekintetem a többieken, ez egyáltalán nem így volt. Persze, egy kicsit mindenki dühös volt, de ez el fog múlni, ha minden jól alakul. Meg amúgy is… mindenképpen Busanba jöttek volna, mint sikerült ezt megtudnom.

- Szóval akkor nem sikerült lakást venni? – kérdeztem.

- Nem.

- Azt hiszem, ebben az ingatlanos dologban a szüleim is tudnak segíteni. Holnap megkérdezem anyáékat, hogy tudnak-e valakit, aki segíthet nekünk. Vagyis Minseonak. Rólatok nem fogok beszélni – ajánlotta fel a segítségét Chen.

Időközben besötétedett, odakint már koromsötét volt, és a szél is lágyan fújdogált. A társaság nyúzottnak és fáradtnak tűnt, ami érthető volt, és nem csak nekem tűnt fel.

- Jól van, srácok! – csapta össze kezeit Kris, hogy magára vonja a figyelmet. – Akik most jöttek, azok csináljanak vacsorát, van a szekrényben rámen meg még pár konzerves doboz, abból biztosan össze tudtok hozni valamit. Én addig a többiekkel körbejárom az épületet és a környező lakásokat, hátha találunk néhány matracot vagy meleg pokrócokat, hogy kényelmesen aludjunk, és ne fagyjunk szét. Xiumin, te pedig vigyázz Leora! Indulás!

Nem szívesen hagytam itt Minseot, de nem volt mit tenni. Nem éppen volt vidám hangulatában, és ezt rossz volt nézni. Ha sietünk, mielőbb visszaérünk, és talán még tudok vele beszélgetni.

Amikor elindultunk, még hallottam, ahogy Leo ismét megkérdezi, milyen farkasokról volt szó, de válaszul csak egy tarkón csapást kapott Xiumintól.