48. rész

~ 48. rész~

Koromsötét volt, mire megérkeztünk Busanba. Elővettem Minseo telefonját a zsebemből, és megnéztem rajta az időt. 23:14 percet mutatott. Körülbelül két óra alatt ideértünk, és az éjszaka még előttünk állt.

Utazás közben nem sokat beszéltünk, mindössze átvettük a tervet, ami Kris fejében már réges-régen összeállt, valamint megtudtam, kik is az útitársaink hármunkon kívül: Wonshik, Yongguk, Taecyeon és Namjoon. Sosem találkoztam velük ezelőtt, és a kísérleti helyen se hallottam felőlük, pedig mint kiderült, körülbelül négy éve ott voltak. Szerettem volna többet megtudni róluk, hogy mit csináltak a való életükben, de ahogy én, úgy ők sem szívesen emlékeztek vissza és nem voltak felkészülve arra, hogy erről beszéljenek egy vadidegennek, így nem faggatóztam. Bízni viszont bíztam bennük, mert ugyanaz volt a célunk, és tudtam, hogy nem hagynánk cserben egymást.

Egy szupermarket parkolójában hagytuk az autót, majd kiszálltunk a hűvös éjszakába. Szinte senki nem lézengett az utakon, csak néhány fiatalt láttunk, akik épp az egyik szórakozóhelyről igyekeztek egy másikba, vagy éppen hazafelé. Gyanúsan mértek minket végig, ahogy elhaladtak mellettünk, amin nem csodálkoztam, elvégre is heten voltunk, fiatalok, és fiúk, ez pedig sosem jelent jót.

- És merre megyünk? – érdeklődött Xiumin, hangján pedig hallatszódott, hogy nem éppen van hozzászokva a hideghez.

- Még gyalogolunk egy ideig – jött az egyhangú válasz, ami nem mondott sokat, de nem kérdeztünk többet.

Kris pontosan tudta, mit akar, hogy hová kell menni, mi itt a dörgés. Ezt a helyet úgy ismerte, mint a tenyerét, még ha utoljára hét évvel ezelőtt is volt itt.

- Sokat változott Busan – jegyezte meg csak úgy mellékesen.

Percek óta gyalogolhattunk, aztán egyszer csak elindult lefelé a metrómegállóhoz.

- Kris… ez biztosan jó ötlet? Nincs jegyünk – néztem rá kissé idegesen, mire csak vállat rántott.

- Ilyenkor már senki nem ellenőrzi a jegyeket.

Igaza volt, tényleg nem voltak ellenőrök, és a gépet, ami arra szolgált, hogy a jegyünket lecsipogtassuk, csak lazán átugrottuk. Hiába volt biztonsági kamera, mire a nyomunkba erednek, mi már semerre nem leszünk. Vagyis ezzel nyugtatgattam magam, és reméltem, emiatt a kis hibáért nem fognak rendőrök üldözni minket.

- Feltétlenül szükséges metróval utaznunk? – kérdezte az egyik szőke hajú srác, Yongguk.

- Igen. Még vagy hat megállót kell mennünk.

- Akkor minek itt parkoltunk le? – pattogott Xiumin, aki ekkora már egy kicsit sem sántított és nem is fájlalta a lábát.

- Mert ez a belváros, nekünk pedig a külvárosban van dolgunk. Így biztonságosabb.

Függetlenül attól, hogy Kris milyen szűkszavú válaszokat adott, nem kérdőjeleztem meg. Ő volt az egyetlen, aki ismerte a várost, úgyhogy nem álltam le vele vitatkozni.

A metró hamar begurult, és nem is volt olyan üres, mint gondoltam. Bár lassan péntek hajnalba csapott át, a fiatalok elő szeretettel mentek ilyenkor is bulizni.

Csendben ültünk egymás mellett, és figyeltük a tömeget. Nem szóltunk semmit, ami egyfelől idegtépő volt, másfelől viszont fejben fel tudtam készülni arra, ami ránk várt, bár azt nem tudtam, mire is számítsak. Végül Kris felállt a helyéről, és Wonshik mellé lépett, aki Taecyeonnal együtt az ajtó mellett állt.

- Nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem ismersz fel, vagy csak nem akarsz felismerni, esetleg abban reménykedsz, hogy én nem ismerlek fel, mindenesetre jó újra látni téged, Ravi – nézett rá szigorúan, mégis valamelyest lágyan Kris.

Az említettnek kellett pár másodperc, mire összetette a hallottakat. Az arca először elkomorodott, majd zavart lett, végül pedig kitisztult.

- Csak sejtettem, hogy te az a Kris vagy, de őszintén, nem hittem, hogy viszont foglak látni – felelte végül. Kezet nyújtott, amit Kris elfogadott, és megszorított.

- Szóval… mi ez a név? Wonshik? Hová lett az a Ravi, akit ismertem?

- Az a Ravi megszűnt létezni, miután eltűntél. Tudod, azt hittem úgy döntöttél, nem folytatod ezt tovább, és új életet kezdtél, még ha ez teljesen furcsa lett volna tőled. De te mindig is olyan voltál, akinél nem lehetett eldönteni, hogy amit mond, az tényleg az-e, amit valójában gondol. Szóval miután köddé váltál, egy éven belül meguntam ezt az egészet, és elköltöztem, hogy normális életem legyen. Akkor megszűnt Ravi, és helyette ismét az igazi nevemet kezdtem el használni. Wonshik. – elmélkedett a sötét hajú srác, akinek volt valami furcsa a tekintetében. Mintha kissé… nem lenne önmaga.

- Nem gondoltam volna, hogy otthagyod a bandát. Te, aki annyira megszállott voltál.

- Az ember változik. Megkomolyodtam, és családot alapítottam. Született két gyerekem is, de azt hiszem, sosem kaphatom őket vissza.

- Sajnálom, haver.

- Én is. De ez van. Valahol legbelül mindig is úgy éreztem, rossz döntést hoztam akkor. És tudod, mindig is hiányzott a busani élet.

- Megértem, én is így voltam. Hét évig azon a helyen, nem volt könnyű.

- És én még eleinte azt gondoltam, mekkora szemét vagy, amiért cserbenhagytál minket - nevetett fel. – Azt hiszem, a mai este visszatér a régi Ravi.

Ijesztően csillant meg Ravi szeme. Azt mondta, sosem engedte el azt az életet, amit Kris is folytatott fiatal korában. Nem tudom, milyen múltja lehetett, de aki arra a sorsra jut, hogy folyton lop és bajba keveredik, és idegen srácokból áll a családja, az biztos, hogy rengeteget szenvedett. Valahol legbelül úgy éreztem, Ravi is ilyen volt, csak az ösztönei egy idő után azt súgták, ez nem mehet tovább, ezért hát elvett egy nőt, aki gyerekeket szült neki, és többé nem lehetett önmaga.

Ahogy ezt röviden elmesélte, nem igazán hittem azt, hogy bántja, ami vele történt. Mármint nyilván ő sem akart négy évig raboskodni, és farkassá változni, de a családja egy idő után teherré vált számára, és mégsem sajnálta annyira, hogy nem mehet vissza hozzájuk, mint kellett volna. Aki egyszer egy ilyen bandába keveredik, nehezen tudja lekötni magát, és beszállni az élet mókuskerekébe. Mindig is a maga ura volt, és folyton szabályokat szegett meg, és bár eleinte biztosan boldog volt, idővel rájött, ez mégsem olyan jó, mint képzelte. És mikor ez tudatosult benne, a családjától elhidegült, az pedig, hogy elszakadt tőlük, csak megváltás volt számára. Ahogy talán a családja is érzett némi megkönnyebbülést a hiány és a fájdalom mellett.

Nem akartam Ravi életén rágódni, de mindenesetre a régi énje visszatért, ami a mi esetünkben nem volt hátrány.

Legközelebb Kris csak akkor szólt, amikor megérkeztünk. Leszálltunk a metróról, majd a lépcsőkön gyors léptekkel felrohantunk, és újabb utcákon sétáltunk végig. A város ezen része valóban szegényebbnek tűnt, mint ahonnét jöttünk. Az utcák szűkek voltak, és nem olyan rendbe szedettek, a közvilágítás néhol akadozott, vagy egyáltalán nem volt, a házak falait firkálmányok díszítették, és a csend olyan mélyen ült minden bokorban, mintha senki sem lakna errefelé.

Egy olyan környékre értünk, ahol lerobbant épületek, és rengeteg szemét volt, világítás pedig szinte semmi. Befordultunk az egyik keskeny kis utcába, majd megálltunk egy romos kunyhó előtt. Az ajtó csak félig volt becsukva, a zár ugyanis nem működött, az októberi hideg pedig még csípősebbnek hatott.

Kris ránk pillantott, majd határozottan bekopogott. Válasz azonban nem érkezett, így gondolkodás nélkül belépett. Undorító szagok terjengtek odabent, a vizelet és az ürüléktől kezdve, egészen a halott kisállatok és a cigarettafüstig mindenféle előfordult. A gyomrom összerándult, amikor véletlenül nagyot szippantottam a levegőből, de az orrom hamar megszokta a légkört.

A környezet is eléggé elhanyagoltnak látszott, a padlón szinte bokáig ért a szemét, mindenhol kajamaradék és üres piásdobozok, az ágyként szolgáló matracból pedig darabokban lógott ki a szivacsbetét. Borzalmas volt belegondolni, hogy Kris egykoron ilyen körülmények között élt, és azt se tudtam megérteni, miért hiányzott Ravinak ennyire ez az élet. Bizonyára a baráti kapcsolatok voltak a fontosak, elvégre is, ha megtalálod a családod, már mindegy, hol laksz. Ők pedig lélekben mindig is elveszettek voltak, legalábbis Kris biztosan, akit már gyerekkorában eldobott a családja, és ha nincs semmid… akkor ez a hely maga lehet a Mennyország.

Amilyen gyorsan csak lehet, felmértem a terepet. Ha esetleg hirtelen ránk támadnának, tudni akartam, merre menekülhetünk el a leghamarabb. Már épp megszólaltam volna, hogy itt nem fogunk találni senkit, amikor mögülünk hallottam, ahogy megnyikordul a padló. Hátrafordultam, és egy fegyverrel találtam szemben magam.

Körbevettek minket. Körülbelül kétszer annyi fegyveres alak tömörült be ebbe a kis lakásba, mint ahányan voltunk.

- Nem számítottam ma látogatókra – jegyezte meg egy mély hang, majd ahogy beljebb sétált, megláthattuk teljes alakját. Ugyanolyan volt, mint mindegyik rosszfiú: fekete ruha, tetőtől talpig, és sötét tekintet.

- Ahhoz képest elég felkészülten érkeztél, Leo – válaszolt Kris, és kezeit, amit eddig a levegőben maga előtt tartott, most leeresztette. Én nem mertem így tenni, ahogy a többiek sem.

- Nocsak, ki van itt? – sétált el mellettem a srác, és Kris előtt állt meg. – Sejtettem, hogy egy napon visszatérsz. Jó sokáig bírtad nélkülünk. – ajkain gúnyos mosoly suhant át, majd tekintete ismét elkomorult. – Kötözzétek meg őket!

Három perccel később mindannyian egy-egy székhez kötözve ültünk. Annyira ironikus volt a helyzet, és csak nagy önerő árán tudtam csak visszafojtani a nevetést. Félnem kellett volna, de azok után, ami történt, mindez olyan volt, mintha játszanánk. Még ha belém is eresztenek egy csomó golyót, akkor sem halok meg, kivéve, ha nem a fejembe kapom azokat. Bár biztos voltam abban, ha megölnek minket, akkor a fejünket célozzák, mégsem féltem. Ha eldurvulna a helyzet, egy pillanat alatt eltépem a köteleket, és mielőtt célba érne a lövedék, az illető nyakát már el is törtem.

De én nem szóltam egy szót sem, csak játszottam a szerepem. Ez Kris területe.

- Nem is akartam elmenni – felelte ugyanolyan ridegen Kris. – Szépen átvetted a helyemet, bár nem csodálkozom. Mindig is erre fájt a fogad, csak nem tudtál legyőzni. Gondolom, sokkal egyszerűbb volt felülkerekedni, miután eltűntem.

Leonak egyáltalán nem tetszett, ahogy Kris felesel neki. Nyilván, elvégre is ez egy célzás volt arra, hogy saját magát még mindig erősebbnek tartja, ami valljuk be, igaz is volt.

A Leonak nevezett fickó igyekezett türtőztetni magát, és nem elveszíteni az eszét, bár bizonyára a legszívesebben mindannyinkat azonnal megölt volna.

- Mi szél hozott vissza? Tán a családod rájött, ki is vagy valójában, és elhagytak? – próbált visszavágni, de Krisnek, akinek sosem volt semmije, ez nem ütötte szíven.

- Család? Tényleg azt hiszed, hogy családot alapítottam? – nevetett fel színpadiasan, majd megrázta fejét. – Ha tudnád, merre voltam valójában…

- Igaz is, ki ment volna hozzá egy ilyen alakhoz, mint te? – Leo körbe-körbejárkált Kris széke körül, miközben egy fegyvert lóbált a kezében. – Csak nem lesitteltek? Téged? Ugyan, azt biztos nem.

- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy elraboltak és kísérleteztek rajtam? – Kris még most is félvállról vette az egész szituációt, és Leonak ez egyáltalán nem tetszett. Felvont szemöldökkel nézett Krisre a hallottak után, majd ajkain széles vigyor jelent meg, ez pedig határozottan nemet jelentett. – Hát jó, akkor lőj rám!

Leo arca pillanatok alatt elképedt, és döbbenté vált, mint aki nem hisz a fülének. Zavartságán azonban hamar felülkerekedett, és ismét az a sötét, semmitmondó kifejezés ült arcára.

- Komolyan mondom. Lőj rám! Ha nem hiszed el, hát tessék! Úgyis látom a szemeidben, hogy erre vársz. Meg akarsz kínozni, nem? Bosszút akarsz állni, amiért folyton eltapostalak, és megaláztalak, vagy nem így van? Most itt vagyok, akkor mire vársz? – Kris nagyon is jól értett ahhoz, hogyan dühítse fel az ellenfelét. Leo nyakán az erek kitagadtak, ahogy azon erőlködött, hogy visszatartsa haragját.  – Tudom, nem fair a helyzet, elvégre is én egy székhez vagyok kötve, esélyem se lenne ellened, de hát te mindig is ezt csináltad, nem? Csak a gyengébbekkel harcoltál, és ha most elengednél, tudnád, hogy én nyerek. De nem is kérlek ilyenekre, mert amint elengednél, letépném a fejed, így meghagyom a lehetőséget, hogy megtedd ezt. Vagy félsz? Gyáva vagy?

- Ugyan, Kris, tudom, hogy csak fel akarsz dühíteni. Nincs kedvem az efféle szarságaidhoz! – forgatta meg a szemeit Leo, és újból körözni kezdett.

- Emlékszel még Gayoonra? Mert én emlékszem rá, mennyire odavoltál érte… meg arra is, milyen jó volt őt megerőszakolni. Vagy hát nem is nevezném erőszaknak, mert a végén elég hatalmasakat nyögött az évezettől.

- Fogd be, te szemét! – üvöltött egyet Leo, majd a fegyver elsült, Kris pedig felordított.

Nem tudom, mennyire volt igaz, amit Kris mondott, mindenesetre megtette a hatását. Leo egyenesen belelőtt Kris combjába, ráadásul kétszer is. A dörrenés sokáig visszhangzott a lakásban, és senki nem mert levegőt venni. Még maga Leo is meglepődött azon, amit tett.

Kris üvöltése is elhalkult, feje pedig lehanyatlott. Néhány másodpercig csend ölelt körbe minket, majd mikor felemelte fejét, valami eszement módon felnevetett. Őszintén? Még engem is kirázott a hideg ettől. Ha Leo ismerte volna Krist, biztosan nem szállt volna szembe vele.

- Látod?  Előbb-utóbb mindig azt teszed, amit mondok neked – válaszolta, majd a legtermészetesebb módon eltépte a köteleket. Először az egyik sebhez nyúlt, ujjaival mélyen beletúrt húsába, és kiszedte a golyót, majd ugyanezt megcsinálta a másik sebbel is. A nadrágja anyagát elszakította, hogy Leo jobban szemügyre vehesse, ahogy a két aprócska lyuk milyen gyorsan összeforr. Ezt követően pedig, mint a ki jól végezte a dolgát, felkelt a székből, és a döbbent Leotól elvette a fegyvert.

Itt volt az ideje: a többiekkel szinte egyszerre ugrottunk fel, és fegyvereztük le a többi bandatagot.

- Te meg mi a fene vagy…? – nézett Krisre úgy, mintha magát az ördögöt látná. Talán nem is állt tőle olyan messze.

- Mondtam, hogy kísérleti alany voltam, nem? – most Kris volt az, aki a fegyvert elkezdte forgatni a kezében. Leot egy mozdulattal leültette a székbe, aki nem tiltakozott, de még csak dühös sem volt. Képtelen volt felfogni, amit az előbb látott.

- Mi a fenét akarsz te tőlem?

Kris megtámaszkodott a szék karfáján, és egészen közel hajolt Leohoz. Ha nem itt és nem ilyen körülmények között lettünk volna, azt hihettük volna, hogy éppen meg akarja csókolni a megszeppent srácot.

- Hogy mit akarok? Visszaveszem a helyemet!