50. rész

~ 50. rész~

Leo állta Kris tekintetét, egy darabig, de végül elfordította a fejét. Kris elhajolt tőle, majd ledobta magát a szakadt, és koszos, ágyként funkcionáló szivacsra, mely csak úgy öntötte magából a port. Krist ez nem zavarta, csak némán ült hosszú másodpercekig, és a kezében úgy forgatta a kést, mint valami bűvös kockát.

- Csak szeretnéd átvenni ezt a helyet! – törte meg a csendet Leo, és szemeivel szikrákat szórva pillantott a fiúra.

- Miért? Azt akarod mondani, hogy nem adod át? Ugyan, kérlek! – villantott Kris felé egy gúnyos vigyort. – Mégis mit tennél ellenem? Idehívod a haverjaidat, és megveretsz minket? Láttál az előbb, nem? Mind a heten ugyanolyanok vagyunk.

- Mégis micsodák?

- Az nem tartozik rád. De pontosan tudod, hogy amint engem meglátnak, mindenki megadja magát. Te hozzám képest most is senki vagy. Úgyhogy fogadd el, többé nem kerülsz vissza a trónodra.

Kris hátradőlt az ágyon, és kinyújtóztatta tagjait. Rá akartam szólni, hogy ne tegye, mert undorító és egészségtelen, ráadásul nem volt időnk a pihenésre és az időhúzásra, ám mégsem szóltam. Mint mondtam, ez az ő területe, és még ha nem is teljesen értem, mit csinálunk, vagy miért, nem szólok közbe.

Leo nem válaszolt, csak vágta az arcokat. Nem tetszett neki a helyzet, de tudta, hogy igazunk van.

- Kössünk alkut, Leo! – ült fel hirtelen Kris, és a késsel az irányába bökött.

- Alkut? Veled? Felejtsd el!

- Leo, Leo, sosem tanulsz – csóválta meg játékosan a fejét Kris. – Én ezt nem kérdésnek szántam, hanem parancsnak. Ki vagy kötözve egy székhez, az életed most a kezemben van. Nem sok választásod van.

Leo most sem felelt, csak dühösen elfordította a fejét. Körbepillantott, valami menekülő utat keresve, mindhiába. Mikor rájött, semmi esélye, Krisre nézett.

- Mit akarsz?

- Szükségem van a segítségedre! – mondta nagyon is komolyan, és a kezében lévő kést a hozzá legközelebb álló ismeretlen szívébe döfte. Amaz felordított, majd pillanatokon belül meghalt. – Bocs, rá nem volt szükségem. Ahogy a többiekre sem.

Azzal az egyik fickótól elvéve a fegyvert, mindenkit, aki nem velünk volt, lepuffantott. Sokáig visszhangot vert az utolsó dörrenés, majd mindent ismét a síri csend ölelt körbe. Kísérteties volt.

- Ezt most miért kellett, te elmebeteg? Ők a családom voltak! Te rohadt szemét! – üvöltözött Leo, és kivételesen igazat adtam neki. Minek kellett ennyi ártatlant megölni? Kezdtem kissé kellemetlenül érezni magam Kris társaságában.

Kris egy ütéssel elhallgattatta Leot, akinek eleredt az orra vére.

- Faszfej! Egy bunkó paraszt vagy. Meg se érdemled, hogy élj! – káromkodott mérgében.

- Van még egyéb mondandód is, vagy rátérhetünk a lényegre? – Kris kiürítette a tárat a fegyverből, majd egy mozdulattal behajította az egyik sarokba. – Amúgy is nőket erőszakoltak meg. Az egyikük a barátnőmmel is kikezdett. Én a jó oldalon állok, csak megtisztítom az utcát az olyanoktól, mint ti.

Leo csak felhorkantott, majd, mint aki beletörődött a veszteségbe, megadóan felsóhajtott és kíváncsian Krisre nézett.

- Mit akarsz?

- Nos. Ismerlek jól, és tudom, hogy vannak olyan kapcsolataid, amik nekem kissé hiányosak. Éppen ezért el kell vinned ahhoz a személyhez, aki irathamisítással foglalkozik. Körülbelül tizennyolc darab igazolványra lesz szükségem.

- Tizennyolc? Mi a francnak neked annyi?

- Az az én dolgom.

- És mégis mit kapok cserébe? Mi nekem ebből a hasznom?

- Hát… cserébe nem öllek meg. Ehhez mit szólsz?

Leonak ugyancsak nem tetszett a válasz, de végül elfogadta a helyzetet.

- Oldozz el!

Kris elbizonytalanodva nézett rá.

- Mi van? Kellenek azok az iratok vagy sem? Mert ha kellenek, akkor oda kell vinnem titeket az illetőhöz, de megkötözve nem sokat tehetek.

Kris végül eltépte a köteleket, majd Leo karjába markolt és felrángatta.

- Indíts! De semmi hülyeség ne jusson az eszedbe!

Lassan megindultunk a hátsó kijárat felé. Kris ment elől Leoval, akit nem engedett el, nehogy megszökjön. Nem mintha azzal sokra ment volna, csak nem szívesen végzett volna vele úgy, hogy nem kapta meg előtte, amit akart.

Ijesztő volt az éjszaka. A cellánkban titkon arról ábrándoztam, milyen jó lehet kiülni egy tetőtéri lakás teraszára, és egy forró teát iszogatva bámulni a csillagokat, miközben magamba szívom az erkélyen virágzó rózsák és tulipánok illatát. Ehelyett Busan egyik lepukkant környékén voltunk, és épp egy romos, elhagyatott irodaház felé tartottunk, ahol mindenféle bűz terjengett. Semmivel sem volt örömtelibb, mint abban a börtönben.

A talaj igen instabil volt, a beton megtöredezett, és a hatalmas darabok szabálytalanul rendeződtek el. Életveszélyes volt itt sétálni, Leo néhányszor majdnem orra is esett, de Kris mindig megakadályozta.

Hideg volt, és az idő egyre hűvösebbé vált. Szétnéztem a többieken, akik hozzám hasonlóan karjukat dörzsölgetve haladtak előre. Reméltem, hogy hamarosan valami melegebb helyre is eljutunk, bár egyáltalán nem úgy tűnt.

Egy sárga szalag jelezte az épület körül, hogy tilos a bejárás, holott évek óta senki nem járt erre. Leo átbújt a szalag alatt, Kris pedig csak szimplán eltépte azt. Leo mindezt egy szemforgatással konstatálta.

Körbenéztem, hogy vajon figyel-e minket valaki. Gyanús volt az egész környék, és egyszerre úgy éreztem, hogy nem vagyunk egyedül. A szél furcsa illatokat hozott magával… Valami baljóslatút.

Megtorpantam és megfordultam. A többiek értetlenül pislogtam rám, majd ők is megérezték, amit én.

- Azt hiszem, társaságunk van – feleltem.

Ahogy ezt kimondtam, a sötétből egyre több alak jelent meg. Mind helybéli fickók lehettek a szakadt ruhájuk alapján. Némelyikük fején baseball sapka volt, míg a többieken szimplán a pulóverük kapucnija, esetleg mindkettő. Úgy csoszogtak előre, mint a filmekben, lazán és hetykén. Középen egy magas, izmosabb testalkatú srác állt, bár nem lehetett több húsznál, kezében pedig egy baseballütőt forgatott.

- Jaj, ugyan már, fiúk. Ez komoly? – lépett elő Kris, maga mellett ráncigálva Leot. – Ugye nem akartok balhét?

- Az attól függ, hogy elhúztok-e a területünkről, vagy sem – válaszolta keményen a baseballütős, és egy adag nyálat a földre köpött.

- Ahj. Leo, nem mondanád meg nekik, hogy húzzanak a francba? – nézett Kris a fekete hajúra, de az csak vállat rántott, jelezvén, mondhat bármit, valószínűleg nem sokat fog érni.

- Oké, ebből elég! – Elfogyott a türelmem. Kezdtem azt érezni, hogy nem haladunk előbbre, és mivel még sok a dolgunk, ez a sok utcagyerek az idegeimre ment. Semmi kedvem nem volt velük verekedni, és megsebesíteni őket, így hát odamentem a hozzám legközelebb állóhoz, és eltörtem a nyakát. – Bocs, srácok, de elhúznátok a csíkot végre? Dolgunk van! Ugye nem akartok ti is ilyen sorsra jutni?

Néhányan a bandából egyszerűen csak hátat fordítottak, majd elfutottak. A bátrabbak egy rövid ideig még ott ácsorogtak, és engem méregettek. Az arcukra kiült a döbbenet, végül amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan el is tűntek.

Egyedül csak a baseballütős – aki valószínűleg a bandavezérük volt - maradt ott, és elképedve, földbe gyökerezett lábakkal állt előttünk. Hol ránk tévedt pillantása, hol pedig a halott társára. Odaléptem hozzá, és egészen közel hajoltam. Ahogy megérezte leheletemet az arcán, összerándult.

- Ilyen kis taknyosoknak nem az utcán a helye. Ha jót akarsz magadnak, visszamész az iskolapadba tanulni, és keresel valami rendes melót, és helyrehozod az életed! Ne akarj olyan sorsra jutni, mint mi, mert megbánod! – köptem felé fenyegetően a szavakat, de inkább jó tanácsnak szántam. Túl fiatal volt még, és emlékeztetett a régi énemre. Körülbelül ennyi idős lehettem, amikor elraboltak, és pont egy ilyen késői és hűvös éjszaka volt akkor is. Összebalhéztam a szüleimmel, dühösen elrohantam otthonról és belekötöttem minden járókelőbe. Soha többé nem tértem haza. – Tűnés!

A srác szeme megrebbent, majd néhány gyors pislogás után észbe kapott, hátrált néhány lépést, és végül ő is futásnak eredt. Olyan gyorsan nyelte el őt a sötétség, mint ahogy engem nyelt el anno azon az éjszakán, mikor megpecsételődött a sorsom.

- Hát… ez szép volt, Tao – lépett mellém meglepve Kris, de ajkaira egy bíztató és büszke mosoly ült. – Nem számítottam tőled ilyenre!

- Csak untam már az egészet. Menjünk! – hátat fordítottam és egyenesen besétáltam az épületbe.

Az egykoron irodaházként létező épület falai omladoztak, a vakolat már réges-rég lepergett, és a kezdetleges hajszálrepedések a plafonon már jó néhány centiméteresre szélesedtek. A kábelek veszélyesen himbálództak a levegőben, habár áram már aligha lehetett bennük, és a tartóoszlopok is gyengének bizonyultak. Évek óta, üresen állhatott már itt, lebontásra várva, ám ez egyelőre nem következett be. Hogy miért, arról csak sejtéseim voltak, de mindez nem számított. Most fedél volt a fejünk felett, és bármennyire is ramaty állapotban volt, csak reméltem, hogy nem akkor fog összeomlani, amikor mi bent vagyunk.

Elindultunk felfelé, óvatos léptekkel közlekedtünk a lépcsőfokokon. Rettentő sötét volt odabent, és naiv gondolatnak tűnt, mikor azt hittem, hogy melegebb lesz. Körülbelül a hatodik emeletig sétáltunk, majd befordultuk egy kisebb terembe.

Leo némán megtapogatta a falat, majd felkattintotta a villanyt. Félhomályba borult a helység, és ezáltal jobban szemügyre tudtam venni. Néhány matrac, és megannyi pléd szolgált ágyként az egyik sarokban, míg a másikban konzervdobozok, és ásványvizes üvegek sorakoztak egymás mellett. Ezenkívül volt egy asztal, amin két viszonylag újnak látszó számítógép állt, mellette halomnyi papírral. Néhány rozoga, zár nélküli szekrény is ácsorgott a falak mellett, az egyikben ruhák voltak, míg a másikban fegyverek. A betört ablakok helyére vaskos kartonlapok és különféle dobozok voltak szikszalaggal odaerősítve, hogy kint tartsa a rettentő hideget. Nem rossz ötlet.

Összességében nem tűnt rendetlennek a hely, jobbnak látszott, mint ahol az előbb voltunk, de akkor sem éltem volna itt.

- Üdvözöllek titeket az otthonomban! Foglaljatok helyet! – tárta szét a karjait Leo, és leült a gép elé, majd bekapcsolta azt. – Sajnos semmivel sem tudlak titeket megkínálni, mivel eléggé váratlanul toppantatok be! – nézett Krisre gyilkos tekintettel, ezzel kimutatva sértődöttségét.

- Nem gond, számítottunk rá, úgyhogy van kajánk – foglalt Kris mellette helyet, mi többiek pedig a matracokra, illetve a többi székre telepedtünk. Én előtte azért körbejártam az emeleten, nincs-e rajtunk kívül itt valaki, de úgy tűnt, ez Leo titkos helye, és egyedül szokott itt szobrozni.

- Nos… Ki fog nekünk segíteni? – kérdeztem, miközben a táskámból elővettem egy kenyeret és szalámival elkezdtem enni. Farkas éhes voltam.

- Én – felelte nemes egyszerűséggel Leo.

- Most komolyan? Te magad vagy az, aki iratokat hamisít? – nevetett fel Kris.

- Igen. Miért, ez annyira meglepő?

- Ja. Nem olyannak tűnsz, mint aki ért bármihez is – csóválta meg a fejét, és miközben felpakolta lábait az asztalra, kétszer végigsimított Leo haján. – Kezdelek megkedvelni, haver – csapott egyet a vállára.

- Én nem, úgyhogy álljunk neki! Mielőbb túl akarok esni ezen az egészen.

Az órák lassan peregtek, felváltva aludtunk és őrködtünk a környéken. Egy kisebb tűzet raktunk az épületben, hogy ne fagyjunk halálra, és csak remélni mertem, hogy lassan az otthon melege fog várni minket minden nap, mikor a munkahelyünkről hazamegyünk.

Mindeközben lassan virradni kezdett. Az ételünk a délután folyamán már fogyóban volt, így elmentünk egy közeli közértbe. Ahogy telt az idő, kezdtem egyre idegesebb és nyűgösebb lenni. Az idegeim pattanásig feszültek, folyton attól féltem, le fogunk bukni, vagy, hogy újabb banda akar balhét csapni. Nem féltem tőlük, mert könnyűszerrel megölhettem volna őket, de semmi kedvem nem volt még több emberrel végezni. Farkasként ezerszer erősebb voltam, és ez nem lett volna fair.

Ráadásul folyton az este történetek jártak az eszemben. Csak úgy eltörtem valaki nyakát. Semmi okom nem volt rá, és mindezt azért tettem, mert nem tudtam uralkodni magam. Hogyan mehetnék így vissza az élők közé? Ha elborul az agyam, ezentúl ezt fogom tenni? Saját magamat rémítettem halálra, és reméltem, hogy lassan befejezzük itt a munkánkat. Látni akartam már Minseot, és reménykedtem, hogy az ő szépsége majd mindent elfeledtet és a gyűlölet is elmúlik.

Próbáltam magamnak bemesélni, hogy mindezt csak a többiekért tettem, és hogyha nem én lépek, akkor nagyobb vérengzés alakul ki, de mégis mart belülről a bűntudat. Nem hagyott békét a lelkemben, újra és újra felrémlett előttem, ahogy megragadtam a nyakát, és eltörtem. Az ujjaim alatt éreztem az erek lüktetését, majd nem sokkal később a csontok ropogását.

Biztos én voltam az a személy, aki ezt tette? Vagy titkon egy sötétebbik énem bukkant elő? Mert tiszta fejjel képtelen lettem volna egy ártatlan, nálam gyengébbnek látszó fiatalt megölni.

Mégis mi történt velem?

A munka lassan haladt, de délután öt felé már a vége felé jártunk. Ekkor csörrent meg Minseo telefonja a zsebemben. Gyorsan előkaptam, majd megnyomtam az elfogad gombot.

- Igen? – szóltam bele.

- Szia, Tao! Chen vagyok. Történt egy kis baj a kempingben, és el kellett jönnünk onnan. Épp Busanba tartunk, egy fél órán belül ott leszünk. Hol találkozzunk?