55. rész

~ 55. rész~

Egyáltalán nem értettem, miért viselkedik így Tao. Rettenetesen aggódtam érte, mert nem akartam, hogy bajt hozzon saját magára, vagy valahogyan kárt tegyen magában. Amikor sokadszori hívásra sem reagált a hívásaimra, eltörött a mécses, és nem bírtam uralkodni az érzéseimen. Nem tudtam, kivel beszélhetnék erről, hogy megnyugtasson, minden rendben vele, és ez volt a legrosszabb az egészben. Hogy egyedül kellett otthon ülnöm a lakásban, és reménykednem, hogy Tao visszajön, és megbeszéljük a dolgot, bármiről is legyen szó.

Amikor végre megérkezett, rideg volt és ez nem tetszett. Hazudnék, ha azt mondanám, nem féltem, mert legbelül nagyon is rettegtem. Nem ismertem eléggé, és fogalmam sem volt, mire hogyan reagál. A lelki állapota instabil volt, és ha a farkas énjén nem tud felülkerekedni, akár még meg is üthet engem.

Egyáltalán nem értettem, miről beszél nekem. Honnan ismerik egymást Nagyival, és mégis miről kellene tudnom? Milyen játéknak van vége és mit kell befejeznem? Teljesen összezavart, és a helyzetet az is tetőzte, hogy úgy viselkedett, mint egy eszelős. Fogalmam sem volt, mi ütött belé, és tudtam, hogy azzal, hogy ordibálok, csak rontok a helyzeten, de mi mást tehettem volna? Én is feldúlt voltam, mert Nagyi kómába került, és rajta kívül csak Tao volt az, akire azt hittem, számíthatok. Persze, ott voltak a többiek is, de vele különösképpen megértettük egymást, és az elmúlt időszakban vele töltöttem a legtöbb időt.

Erre így nekem támad, és a semmiből megvádol olyanokkal, hogy a nagymamám tehet mindenről, és én biztosan tudtam erről.

- Mi? – csak ennyit bírtam kinyögni, és minden érzés eltávozott belőlem. A könnyeim elapadtak, a szavak a torkomban ragadtak, a félelem felszívódott és helyét csak a zavartság vette át. – Ezt mégis honnan veszed?

- Elég időt töltöttem azon a helyen bezárva, és bár sosem láttam az arcát, a hangját felismerem. Tudom, hogy ő volt az. Ő beszélt hozzánk a hangosbemondón keresztül, és ő volt ott akkor is, amikor az első génmódosító injekciót beadták nekünk. Sőt, az igazat megvallva, ő volt az, aki az első szúrást megadta! – Tao továbbra sem engedett a szorításából, és arca hihetetlen módon eltorzult a dühtől. Úgy festett, mintha az ördöggel szemeznék.

- Biztos vagy te ebben?

- Ne nézz hülyének, kérlek! Azon a helyen sosem láttunk semmit, de a hallásunk felerősödött, így elég sok minden eljutott hozzánk. Az ő hangját sosem tudnám elfelejteni.

- Ez nem lehet… biztos, hogy tévedsz. Kell lennie valami magyarázatnak!

- Mégis minek? Hogy te voltál a helyén? Mert én ezt az egyet tudnám elképzelni, de ez sokkal jobban fájna, és azt nem akarom.

- Hogy én? Hallod te, miket beszélsz? Komolyan engem gyanúsítasz azok után, hogy annyit segítettem nektek?

- Honnan tudjam, hogy az nem a terv része volt?

- Ez őrület! Én ilyenre nem lennék képes! Azt hiszed, hogy amiket mondtam, az mind hazugság? Szerinted ennyire jól megjátszanám magam?

- Nem tudom, mit higgyek, Minseo! De a nagymamád igen jól színészkedett, és ebből kiindulva te sem lehetsz rosszabb!

Hirtelen engedett el, és lépett egyet hátra, majd megfordult saját tengelye körül, miközben remegő kezekkel hajába túrt. Arca arról árulkodott, hogy ő maga sem akarja elhinni, amit mond, de képtelen volt az ellenkezőjéről meggyőzni magát. Azokban a percekben nem tudtam, mit érez irántam, csak abban voltam biztos, hogyha nem verem ki ezt a hülyeséget a fejéből, végleg el fogom veszíteni.

Érzések kavalkádja táncolt az arcán, és tükröződött minden mozdulatán. Zavart volt és dühös, csalódott és elkeseredett. Pont így éreztem magam én is.

- Én tényleg nem tudok semmiről – feleltem halkan. Bár mérges voltam, amiért mindkettőnket ilyenekkel gyanúsítgat, nem akartam kiabálni. A torkom már amúgy is fájt a sok kiáltozástól. – És szerintem Nagyi sincs benne. Nézz már rá! Nagyon idős, és járni is alig bír, ráadásul kórházban van. Arról nem beszélve, hogy nemrég költöztünk ide…

- De kórházba is csak azután került, hogy bekövetkezett a szökés. Nem gondolod, hogy köze van hozzá?

- Ez nem elég ok. Egy autó ütötte el!

- És szerinted ki vezette az autót?

- Miért, te talán tudod?

- Nem, de biztos vagyok benne, hogy valaki, aki tudott arról, mit csinál. Talán az egyik áldozat hozzátartozója. Akár közülünk is lehetett valaki. Talán nem minden farkast sikerült a kempinghez vinni, nem tudom. De biztosan meg akarták ölni.

- Ez nem igaz. Ez hülyeség. Nagyi sosem ártott volna senkinek! Az ideje legtöbb részét velem töltötte…

- Belegondoltál valaha, hogy miért voltál elzárva a külvilágtól? – Vágott hirtelen a szavamba, miközben ismét felém fordult és tett egy lépést felém. -  Hogy miért nem mehettél óvodába és iskolába? Hány éves is vagy? Húsz? Kris körülbelül hét évig volt bezárva, vagyis nagyjából tizenhárom éves voltál, amikor ez az egész elkezdődött. Azt mesélted, abban az időszakban voltál a legdepressziósabb. Nem gondolod, hogy a mamád akkor kezdte ezt az egészet?

- Te teljesen meghibbantál. Mégis miért tett volna ilyet? Semmi köze nincs ennek hozzám. Szöulban laktunk, és különben is, soha nem jártunk előtte erre. A múltam pedig azért volt olyan, amilyen, mert korán elveszítettem a családomat, és ezt nem dolgoztam fel, folyton szomorú és magányos voltam, a többi gyerek pedig kipécézett magának, és emiatt bántottak. Ennyi. Vége. Ezért kerültem magániskolába, semmi másért. Úgy érzem, te ezt az egészet bemesélted magadnak.

- És én mégis miért tennék ilyet? Ugyan, ne nevettess!

- Nem tudom. Talán mert nem sikerült feldolgoznod, ami odabent történt, és félsz! Talán csak akkor nyugodtál meg, ha te magad kapnád el a tettest, ezért keresel bűnbakot!

Tao úgy nézett rám, mintha a legundorítóbb dolog lennék a világon. Habár percekkel ezelőtt még azt gondoltam, hogy észérvekkel kell őt meggyőznöm arról, hogy amit mond, alaptalan, most inkább saját magamat és nagymamámat védtem, így a kettőnk lévő szakadékot folyamatosan növeltem. De mit tehettem volna? Képtelen voltam újabb hazugságokba bocsátkozni, hogy lenyugodjon.

Tao ismét előttem termett, és egy hatalmasat ütött a falba. Nem néztem szemeibe, de így is tudtam, hogy milyen sötét és dühödt a tekintete. Ha ránézek, azt sosem tudnám elfelejteni, és mindig rettegnék, hogy legközelebb is így fog velem viselkedni.

- Akár hiszed, akár nem, de a te nagymamád az, aki ezt tette. Nem tudom, hogyan, nem tudom, miért, de nem is érdekel. Hogy közöd volt-e hozzá, hogy mennyit tudtál minderről, nem számít. A lényeg, hogy életben van, és én egykoron megfogadtam, hogy bosszút fogok azon állni, aki ezt tette…

Lassan, tagoltan beszélt, hogy biztosan mindent megértsek. Hangja fenyegető volt, és nem akartam elhinni, hogy valóban ő áll velem szemben. Nem ilyennek ismertem.

- Mit akarsz tenni? – Hirtelen kaptam rá tekintetem. Karjaiba csimpaszkodtam, remélve, ezzel meg tudom akadályozni, bármire is készül, hisz nyilvánvaló volt, mik a szándékai. – Kérlek, Tao, csak gondold át még egyszer! Nem lehetett ő, ez biztos! Komolyan, Tao, én bármiben segítek neked, de ez… ez képtelenség.

- Hidd el, Minseo, nekem is éppúgy fáj, hogy pont te vagy a rokona, mint neked. Mert odabent te adtál nekem erőt, hogy kijussak, és mindent előröl kezdhessek, de amíg ő életben van, addig nemcsak én, hanem mindenki más is veszélyben van. És annyi elvesztegetett és igazságtalan év után nincs más választásom…

Tao lerázta rólam a kezeit, majd megindult a kijárat felé. Képtelen voltam felfogni, amit mondott, és mire észbe kaptam, már csak a nyitott ajtóval találtam szembe magam. Kirohantam a teraszra, és a nevét kiáltottam, mely a sűrű éjszakában hosszan visszhangzott, de válasz nem érkezett.

A távolban egy madársereg felreppent, és hangos károgás között elrepültek, végül ismét minden elcsendesedett. Az éjszaka fojtogató volt számomra.

Összeestem az ajtóban, és zokogni kezdtem. Arcomat kezeimbe temetve sírtam, és próbáltam feldolgozni, mi is történt az előbb.

Nagyi kómában van. Taoval minden rendben volt és jól megvoltunk, egészen délutánig. Mégis hogyan változhatott ekkorát a világ egyetlen perc alatt?

Elveszítettem őt, ehhez semmi kétség sem fért. Ha ki is derülne, hogy tévedett, akkor sem tudnám ezek után megbocsátani neki, hogy a fejébe vette, hogy megöli a nagymamámat. Van ennek bármiféle értelme? Mikor süllyedtünk ilyen mélyre? Hogyan történhetett meg mindez? Tettem én valaha valamit is, amiért ezt érdemlem? És vissza lehet fordítani a helyzetünket?

Nem utáltam Taot, egyszerűen csak nem értettem őt. Segíteni akartam neki, de ő hajthatatlan volt, és szinte biztos voltam abban, hogy az őrületbe fogja kergetni magát. Honnan szedhetett ekkora marhaságokat? Miért pont az én nagymamámat okolja? Valóban alaptalan lenne, minden vagy tényleg…?

Nem, ez képtelenség. Nagyi sosem viselkedett furcsán, mindenben támogatott, és hála neki, normális életem van. Talán sok mindenben hiányom van, de ezeket be tudom pótolni, és tudok fejlődni. Miért tett volna ilyet Nagyi?

Szöulban laktunk, és sosem volt távol. Időnként természetesen elutazott pár napra, de csak néhány vidéki barátnőjéhez, és volt, hogy én is vele mentem. Mikor lett volna ideje ilyen szörnyűségeket művelni? Ráadásul miből építette volna fel azt a kísérleti helyet? Nem, ez lehetetlen.

Beugrott egy emlék, amikor Dalseongba költöztünk. Nagyi nagyon hamar belement ebbe, és már akkor is furcsának találtam, de… igazából semmi szokatlan nem volt benne. Ő idős volt, Szöul pedig túl zajos, és a lakás túl nagy volt kettőnknek.

De miért pont Dalseong, és honnan szerezte ilyen hamar a lakást? Talán… mindig is megvolt neki? Vagy ismerősé lett volna? És amikor időnként visszautazott a szöuli barátnőihez látogatóba, valóban odament? Biztosan, hisz mindig felhívott valamelyik barátosnéja, hogy nemrég indult vissza. Bármibe belemagyarázhattam volna én is, de semmi értelme nem lett volna.

Kész őrült vagyok, hogy lassan én is elkezdem gyanúsítgatni a saját nagymamámat. Tao biztosan téved. Nagyinak évek óta rosszak a lábai, mindig is lassan járkált, és nem tudott sokáig álló helyzetben lenni, és egy ilyen hely fenntartása és folyamatos ellenőrzése sok energiát vesz igénybe. Nem bírta volna hosszú távon, főleg, hogy még ő maga is adott be injekciókat. Ugyan már! Ez badarság!

De mi van, ha Nagyi előttem is megjátszotta magát?

- Úristen, miket beszélek én? – tettem fel hangosan a kérdést. Ahogy végigfutott ez a sok gondolat a fejemben, abbahagytam a sírást, és már csak szipogtam. Ötletem sem volt, mihez kezdjek, de nem hagyhattam ennyiben a dolgot.

Rettenetesen fájt, hogy Tao így viselkedett, és reméltem, hogy lecsillapodik, mire visszajön. Már ha visszajön.

Abban biztos voltam, hogy ma éjszaka nem tesz kárt Nagyiban. Újból és újból át fogja gondolni, és ezzel talán időt nyerek magamnak, de a végén akkor sem fogja meggyőzni magát az ellenkezőjéről.

Ki kellett derítenem az igazat, mielőtt még jobban elfajulna a helyzet, de az egyetlen, akinek bizonyossága volt efelől, az Nagyi volt. Ő viszont éppen kómában feküdt a kórházban.