56. rész

~ 56. rész~

Az ígéretemhez hűen hagytam, hogy aznap este a farkasom uralkodjon, és kedve szerint rohangálhasson az erdőkben. Jó érzés volt szabadjára engedni, és korlátok nélkül létezni. Senki nem szólt bele, merre futok, mit teszek tönkre, milyen magasra ugrom, vagy éppen bucskázom végig a földön; egyszerűen csak azt tettem, amit akartam, és nem tartoztam beszámolóval senkinek sem.

Bár október vége volt, az első hópelyhek lassan hullani kezdtek. A fák sűrűjébe aligha hatolhatott be a sok apró hópihe, ezért vettem az irányt egy nyitottabb tér felé.

Rohanás közben hol felgyorsultam, hol lelassultam, de sosem álltam meg egy pillanatra sem. Nem érdekelt, mi van előttem, nem számított, hogy esetleg egy kisebb árokba zuhanok, és a bőrömet felsérti egy kiálló gyökér, vagy egy talajba ékelődött kődarab. Csak futottam, versenyt futva a széllel és az idővel, hogy bebizonyíthassam, én vagyok a gyorsabb.

A lágy, mégis dermesztő szellő a távolból magával hozta egy közeli tisztásra frissen esett hó illatát. Megálltam, hogy beleüvölthessek az éjszakába, majd irányt váltottam, és ismét szaladtam.

Túlságosan fájt. Hiába próbáltam elengedni a fájdalmat, és az összekuszálódott gondolataimat kibogozni, az a bizonyos hang mélyen beleivódott elmémbe. Tudom, hogy nem tévedtem. Mindennél jobban szerettem volna, hogy ne legyen igazam, de az a hang… annyiszor hallottam már azt a rekedtes, öreges hangot. Ráadásul nem teljesen voltam őszinte Minseoval. Amikor azt mondtam, sosem láttam őt, az hazugság volt. Láttam őt, többször is, de akkor negyven év körülinek nézett ki, és aranybarna haja volt. Mint mondtam, bizonyára parókát és valamiféle álarcot viselt, így rejtőzve el mindenki elől.

Azon a napon, amikor Baekhyun megszökött, és összecsődítettek minket, nagyon közel kerültem hozzá. Tekintetünk összeakadt egy pillanatra, de az éppen elég volt nekem, hogy soha ne felejtsem el. Az emlékezetembe véstem azt a szempárt, mert az volt az a pillanat, amikor – még ha nem is mondtam ki – elhatároztam, hogy bosszút fogok állni. Hogyha sikerül megszöknünk, felkeresem és kegyetlenül meg fog fizetni azért, amit tett.

És abban a kórteremben az a bizonyos szempár nézett rám. Bárhol felismertem volna. Ezer százalék, hogy ő volt, és nem más. Hisz mi másért lett hirtelen rosszul, és esett kómába? Ő is felismert engem. Azt hihette, hogy mindannyian meghaltunk, de amikor meglátott, és realizálta, hogy én vagyok Minseo barátja, képtelen volt szembenézni az igazsággal. Tudta, hogy egy napon ki fog derülni a szeretett unokája számára az a sok gonoszság, és ő ezt nem vállalta volna fel soha.

Mintha puskából lőttek volna ki, úgy törtem ki a tisztásra, amit ekkor már fél méter hó borított. Az égről kezdett eltűnni a Hold, s az égbolt is világosodni kezdett. Az alakom lassan emberi formát öltött, szemeimet pedig ellepték a könnyek, mik elhomályosították a látásomat, ennek következtében pedig összeakadtak lábaim, és néhányat bukfencezve, a puha hóban landoltam.

Hosszú percekig feküdtem hason a talajon, csukott szemekkel, majd végül erőt vettem magamon, és a hátamra gördültem. Könnyeim az arcomra száradtak, és egész testemben remegtem, annyira fáztam, de nem érdekelt. Az újból előtörő forró könnycseppek égették, szinte már perzselték bőrömet. A hó csak ömlött odafentről, mintha soha nem akarná abbahagyni, nekem pedig sűrűn kellett pislognom, mert minden egyes hópehely irritálta a szemem.

Minseora gondoltam és összefacsarodott a szívem. Annyira kedveltem őt, már-már szinte szerettem, és noha valóban nem tudott semmiről, mégis haragudtam rá. Nem ő tehetett arról, ami történt vele, hogy az egyetlen élő rokona ilyen szörnyű ember, mégis… nem tudtam rá másként tekinteni, mint tettes társra. Nem tudtam elképzelni, hogy tényleg nem vett észre az egészből semmit. Nem akartam őt elveszíteni, de ahhoz, hogy ismét minden rendbe jöjjön, nos… el kellett volna engednem azt a gondolatot, hogy megöljem a nagymamáját. De akkor minden értelmét vesztette volna, és üresnek éreztem volna magam.

Lesöpörtem arcomról a havat, és ülő helyzetbe tornáztam magam. Végignéztem testemen, és figyeltem, ahogy a kisebb-nagyobb vágások, apróbb horzsolások és karcolások miként forrnak össze, és lesz ismét teljesen ép a bőröm.

Megeresztettem egy keserű mosolyt. Hát ezt tette velem a nagymamája. Ilyen szörnyeteggé varázsolt. Persze, mondhatni előny, hogy van egy ilyesfajta képességem, de őszintén: sokkal inkább lennék egy átlagos ember, mint holmiféle természetfeletti lény. Rendes életet akarok, rettegés és bujkálás nélkül, de soha nem kaphatom meg ezt a vágyamat.

Mert ő elvette tőlem ezt a lehetőséget.

A düh ismét feléledt bennem, én pedig felpattantam, és ismét futni kezdtem.

*

Aznap délután ott álltam a kórházi ágya előtt, és néztem őt. Azt az idő által mélyen barázdált arcot, a fakó és beteges bőrt, a fonnyadt és ráncos ujjakat, a tejfehér és vékony hajszálakat… Mozdulatlanul feküdt ott, az infúzió az ereibe csatlakozott, a lélegeztető gép egyenletesen pumpálta a levegőt, és mindenféle gép halkan búgott. Pocsék állapotban volt, de egyszerűen nem tudtam sajnálni.

Közelebb léptem hozzá, egészen az ágy mellé. Csak néztem őt, ezt az elhasznált és sok mindent megélt testet, mely már az utolsókat rúgta, de nekem nem facsarodott össze a szívem. Képtelen voltam a gyűlöleten kívül mást érezni iránta. Nem érdekelt, hogy Minseo nagymamája, nem érdekelt, hogy vele milyen kedves és gondoskodó volt, de az én életem tönkretette. Ahogy a többiekét is! Rengeteg embert megölt, és mégis miért­? Soha semmi nem jogosította fel arra, hogy ilyet tegyen. Nem volt joga ahhoz, hogy mások sorsa felől döntsön.

Ujjaimmal lassan közelíteni kezdtem kezéhez. Mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, mert csukott szemgolyói gyorsabban kezdtek mozogni. Egy gunyoros mosoly ült az arcomra.

- Csak nem velem álmodsz? Remélem, borzasztóan félsz – suttogtam magam elé.

Ujjaimmal megböktem csuklóját, majd egész kézfejemet rátettem. Meg akartam érinteni, tudni akartam, hogy ez a test valódi-e, hogy nem csak én képzelem, és nem fog szertefoszlani, ha hozzáérek. De a test ottmaradt, egyedül csak a gépek jelezték, hogy az illető szívverése felgyorsult.

- Hát tudod, hogy itt vagyok, ugye? – egy halk kacajt hallattam, majd egészen a füléhez hajoltam, és úgy beszéltem hozzá. Talán nem tudta kinyitni a szemeit, de az elméje igenis éber volt. Egy ilyen ember tudata soha nem alszik. Annyi embert ölt meg, biztosan rettegett belül, hogy egyszer eljön ez a pillanat, amikor valaki rátalál. – Ugye tudod, hogy most az én kezemben van az életed? Ugye tudod, hogy megölhetnélek? Akár egy szempillantás alatt, akár hosszú, kínzó percek alatt. Bármelyiket is választanám, neked mindegy lenne, igaz? Hisz már idős vagy, és bármikor meghalhatsz. Már eleget éltél, mindent véghezvittél, amit szerettél volna. De én… és a többiek… nekünk elvetted a fiatalságunk. Megfosztottál minket a szabadságtól. Mond, jó érzés volt? Megérte?

Kezeimmel ezúttal a haján simítottam végig. Most már légzése is szaporább lett, ezért mielőtt a gépek elkezdtek volna sípolni, hátrébb léptem, és csak néhány perccel később ültem vissza mellé.

- Tudom, hogy egyedül Minseo számít neked. Aggódsz érte, igaz? Nem is azért, hogy mi lesz vele, sokkal inkább azért, mert tudod, hogy csalódni fog benned, ha megtudja az igazat. Csalódni? Össze fogod törni lelkileg. Ki fogod tépni a szívét, és magaddal fogod vinni a sírba. Úgy kell leélnie a hátralévő életét, hogy nincs mellette senki, és hogy az, akit a világon a legjobban szeretett, átverte. Mondd csak, te fel tudnád dolgozni a helyében ezt a fájdalmat? Hát megérte ezt tenned? Mit gondoltál, hogy sosem fog fény derülni erre?

Újabb gonosz mosolyra húztam a számat. Tudtam, hogy Minseo lesz az, aki a legjobban megsérül, mégis, olyan reakciókat váltottam ki belőle pusztán a hangommal, a jelenlétemmel, ami rettentő jól esett. Jó érzés volt tudni, hogy most én vagyok az, aki fogságban tartja. A bosszú felettébb boldogító.

A gépek pityegései ismét felgyorsultak, és láttam, ahogy az ujjait próbálja mozgatni. Nyilvánvalóan fel akart kelni, észhez akart térni, de képtelen volt rá. Látod? Pontosan így éreztem magam én is azokban a cellákban, a négy fal között.

Felálltam az ágyról, majd a szoba másik felébe sétáltam, és tisztes távolságból figyeltem őt. Tudta, hogy őt néztem, minden porcikájában érezte magán a gyűlölködő és kiszámíthatatlan tekintetemet. Őt látni ilyen rémes állapotban örömteljes volt. Ennél már csak az lett volna jobb, ha én juttattam volna ebbe az állapotba. Bár ha úgy vesszük, miattam került most kómába.

Még soha életemben azelőtt nem járta át a testemet ilyen érzés. Ez az egész egyszerre volt üdítő, és hihetetlen. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ki fogok jutni, most pedig az feküdt a halálos ágyán, aki fogva tartott. Sokszor eljátszottam a gondolattal, milyen lenne az illető nyakát kitekerni, vagy puszta kézzel kitépni a szívét, miután megkínoztam, de valójában sosem hittem, hogy ez valaha meg fog valósulni. Most mégis itt volt az alkalom, és nem tudtam, mihez kezdjek. Véget akartam vetni az életének, de sokkal élvezetesebb volt látni a szenvedését.

- Hagyd békén a nagymamámat! – rontott be üvöltve Minseo a szobába, és hatalmasat lökött rajtam, majd az ágyhoz futott. Megtapogatta a mamáját, és vetett a gépekre egy pillantást, de olyan ideges volt, hogy azt se tudta, mit kell néznie. Tekintete ezután rajtam állapodott meg, majd ismét odarohant hozzám, és ütésre emelte a kezét. – Megmondtam, hogy hagyd békén! Ne merd őt megölni! Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, én esküszöm, hogy mindent meg fogok tenni, hogy hasonlóképpen végezd!

Csak úgy köpte felém a szavakat, és nem érdekelte, hogy a folyosón akárki meghallhatja. Megütött, nem is egyszer, de szinte meg se éreztem. Hagytam, hogy ezt tegye, bizonyára ki akarta adni magából az érzéseit. Ráadásul meg is érdemeltem, hisz meggyanúsítottam azzal, hogy benne volt az egészben, de ha így lett volna… nem szeretett volna belém.

Csak egy keserédes mosolyra futotta tőlem. Azt mondta, megölne engem is. Hát idáig jutottunk? Képes lenne ezt tenni velem? Mikor váltunk ilyenné? Nemrég még egymás mellett feküdtünk a kanapén, ő mellkasomhoz bújva aludt, miközben én ujjaim között morzsolgattam a haját, és néztem, ahogy álmodik.

Ki játszadozik a sorsunkkal?

- Nem ölöm meg! – Kaptam el csuklóját, miután még mindig ütlegelt, és úgy tűnt, nem akar leállni. Ledermedt, és rám emelte dühös, és könnyáztatta tekintetét. Értetlenül pislogott, szemei elkerekedtek a csodálkozástól. – Megnyugodhatsz, nem tettem vele semmit. Nem fog meghalni.

- Miért? Miért nem ölöd meg? – Annyira hihetetlen volt számára, hogy nem vagyok képes megtenni, hogy talán ez volt az, ami a legjobban fájt tőle. Tényleg azt hitte, hogy megtenném? Meg se fordult a fejében, hogy nem gondoltam komolyan, hogy csak vagdalkozom dühömben a szavakkal? Hát ilyennek ismert engem? Egy gyilkosnak? Noha öltem embereket, neki máshogy kellett volna látnia. Hisz szerettük egymást…

- Nézz rá! Hamarosan úgyis meghal – elengedtem kezét, miközben fejemmel a nagymamája felé böktem.

Egy rövid időre ő is az ágyon fekvő betegre nézett, és szemeit ismét újabb könnyek lepték el. Lezárt szemekkel fordította vissza felém az arcát; hatalmasakat sóhajtozott, hogy megnyugodjon, és meg tudjon szólalni.

- Nem fog meghalni. Fel fog ébredni, és olyan lesz minden, mint régen. Az állapota már javult, biztosan ismét jól lesz. Nagyi erős, és ki fog tartani – mondta lassan, határozottan, amivel sokkal inkább saját magát próbálta meggyőzni, semmint engem. Szánakozva néztem, ahogy csukott szemhéja alól potyognak a könnyei. Tényleg szívszaggató volt őt ilyen állapotban látni, és bármit megadtam volna, hogy minden fájdalmát megszüntessem, de ez nem az én feladatom volt.

- Meg fog halni. Nem voltál itt, de az orvos azt mondta, hogy mindössze néhány napja van hátra. Percről percre rosszabb lesz, valószínűleg már sosem fog magához térni. – Nem esett nehezemre kiejteni ezeket a szavakat, de nem akartam kertelni. Egy pillanatra sem vettem le Minseoról a szemem; látni akartam minden rezdülését, minden mozdulatát, ahogy eljutnak az információk a tudatáig. – Ezért nem ölöm meg. Sokkal fájdalmasabb, ha lassú halálban van része. És a nagymamád tudni fogja, hogy ott ülsz mellette, és az utolsó pillanatig vele leszel, és hidd el nekem, ennél nagyobb gyötrelmet senki mástól nem kapna, még tőlem sem.

Minseo szemei felpattantak, és először vádaskodva nézett rám, mintha azt mondaná, nem lehetek ennyire kegyetlen, és szívtelen. De végül tekintete a fájdalomtól eltorzult, és hangos zokogásban tört ki. Mellkasomnak borult, arcát pulóverembe temette, és képtelen volt abbahagyni a sírást. Egész teste remegett, és át kellett ölelnem, hogy ne essen össze. Simogatni kezdtem a hátát, és szerettem volna valami nyugtatót mondani, de a tekintetem képtelen voltam levenni a haldokló családtagjáról. Szánalmasnak éreztem magam, amiért boldogsággal tölt el a halálhíre, de nem hazudhattam azt neki, hogy sajnálom, és hogy minden rendben lesz.

Nem akartam soha ilyen állapotban látni, mert ha sírni látom, az a legfájdalmasabb, ami történhet velem. És a tudat, hogy nem én leszek az, aki meg tudja őt vigasztalni, csak még jobban elkeserített.

-  Miért? Mondd, miért? Miért tetted ezt vele? Tudtad, hogy ő az egyetlen… miért? – Két kezével felkaromba kapaszkodott, és úgy próbálta álló helyzetben tartani magát, miközben zokogva engem vádolt a nagymamája állapotáért. Talán így volt, és egy kicsit sem sajnáltam, mégis… nem akartam, hogy neki ennyire fájjon.

Úgy nézett rám, mintha megváltást várna tőlem, mintha én felszabadíthatnám a közelgő gyász és szenvedés éles karmai alól. Én voltam Taejoon. Én voltam az ő hőse.

Talán önzőségből, hogy magamnak örömet okozzak, talán szeretetből, de végül megadtam neki ezt a reményszálat.

Egyik karommal átöleltem derekát, és közelebb vontam magamhoz, mintha nem lett volna már így is elég közel hozzám, másik kezemmel pedig kisöpörtem az arcába lógó hajtincseket, majd finoman álla alá nyúltam, és ajkaimat az övéinek tapasztottam. Mellkasomon éreztem gyors szívverését, és szapora lélegzetvételét, ahogy azt is tisztán érzékeltem, hogy könnycseppjei csak még gyorsabban kezdtek el csordogálni arcáról.

Ajkai puhák voltak, édesek, akár a méz, és nem akartam elszakadni tőle. Megszűnt körülöttem a világ létezni, és azokban a másodpercekben úgy éreztem, meg tudok mindenkinek bocsátani, és nem érdekel, hogy a nagymamája egy gyilkos. Varázslatos volt, és megnyugtató, mintha csak a tavaszi lágy szellő és az éledező napsugarak simogattak volna. Apró szikrákat láttam magunk körül, és kábulatba estem. Őt csókoltam, amire annyira vágytam, a karjaimban tarthattam, és ő megadóan dőlt nekem teste teljes súlyával. Bízott bennem, és biztonságban érezte magát.

Kezeit lassan tarkómra csúsztatta, hogy még közelebb vonhasson magához; ujjaival játékosan túrt bele hajamba, és esze ágában sem volt elengednie.

Szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tartana. Mindent megadtam volna, hogy minden ilyen mesés és csodálatos legyen, mindent megtettem volna azért, hogy vele lehessek, és őt szerethessem egy örökkévalóságon át.

De mint minden varázslat, és minden boldog pillanat, ez sem tartott sokáig.

A hátunk mögül egy rekedtes hang hasított a levegőbe, ezzel összetörve mindenféle illúziót. A boldogságom egy másodperc töredéke alatt apró szilánkokra tört, melynek darabkái hangtalanul szóródtak szét a padlón.

- Minseo, drágám… Most is itt vagy, ugye?