57. rész

~ 57. rész~

Nem akartam elhinni, amit mondott. Meg fog halni? Az lehetetlen. Nagyi erős és bátor, mindent le tud küzdeni, ami az útjába kerül, ezért voltam képes én is kitartani, és soha nem feladni. Reméltem, hogy Tao hazudik, de nem lett volna rá oka. Bár tudtam, hogy mindennél jobban Nagyi halálát akarja, az én érdekeimet figyelembe véve nem tett volna ilyet. Azt hiszem, jobban örültem annak, hogy ő mondja ki ezeket a szavakat, mintha az orvostól hallottam volna.

És ott, azokban a percekben, a szavak elhangzása után, én is kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy valahol legbelül már felkészültem erre. Valahol, a szívem egy apró szegletében már én is tudtam, hogy sosem fog teljesen felépülni. Talán már akkor tudtam, amikor felhívtak, hogy baleset érte őt. Csak nagy szerencséje volt, hogy azt túlélte, ezt már akkor is megmondták.

Mégis, hiába tudta ezt egy részem, egy ilyen információt befogadni képtelenség. És én nem akartam elhinni, minden érzékszervem hevesen tiltakozott az ellen, hogy én ezt elfogadjam, és feldolgozzam.

Miért kellene beletörődnöm ebbe, ha rajta kívül senkim sem volt már? Mégis mi lenne velem nélküle? Az egy dolog, hogy nem tudnám eltartani magam, hogy a gyakorlati élethez semmiféle tapasztalatom nincs, de ha hazamennék… senki nem várna rám. Sosem látnám a kedves és ragyogó arcát, mely minden borongós napomat feldobta, soha többé nem rángatna ki a kertbe, vagy sétálnánk egy jót a környéken, többé nem érezném reggelente a gyümölcsös tea illatát, és délben a rámen fűszeres zamatát, többé nem ölelhetném meg és mondhatnám el, mennyire hálás vagyok neki. Hiányozna. Az egész lénye hiányozna, és én ezt nem akarom. Nem akarok egyedül lenni, nem akarom őt elengedni.

A sok érzelem minden idegszálamban ott bujkált, teljesen megbénította testem, és szédelegve dőltem neki Taonak. Mikor legközelebb magamhoz tértem, Tao ajkai engem csókoltak. Kellett néhány másodperc, mire rájöttem, mi történik, és automatikusan reagáltam. Visszacsókoltam, és soha többé nem akartam elengedni. Azt hittem, hogy ez a csók mindent megold, hogy ennek is mágikus ereje van, csakúgy, mint a filmekben. Úgy éreztem, én vagyok az a bizonyos hercegnő a vártoronyban, és hogy Tao a herceg, akire oly sok ideig vártam. Hogy ő az, aki megszabadít a lelkemben tomboló érzésektől, hogy ő lesz az, aki elűzi a félelmemet és az akadályokat, hogy majd ő lesz az, aki fogja a kezemet, és mindig mellettem lesz, és soha nem hagyja, hogy letérjek az utamról. Ő lesz az, aki szeretni fog, és pusztán a lényével kivirágoztatja a lelkemet…

De aztán elszakadtunk egymástól Nagyi hangja hallatán, és a tekintete ismét elsötétült, ezzel együtt pedig csak még messzebb sodródott tőlem. Valóban ennyit számít neki, hogy kinek vagyok a rokona? Persze, érthető, hogy ha igaza van, akkor joggal gyűlöli a nagymamámat, de ettől függetlenül miért kell velem elutasítónak lennie?

Kikászálódtam Tao öleléséből, és Nagyi ágyához futottam.

- Itt vagyok! Persze, hogy itt vagyok! – Leültem az ágy szélére, és mindkét kezemmel megfogtam remegő kezeit. Szemei csak résnyire voltak nyitva, és nagyon kellett erőlködnie, hogy nyitva tudjak őket tartani. Nem voltam biztos abban, hogy lát, de érezni biztosan érzett. – Pihenj, Nagyi, ne erőltesd meg magad! Szólok egy orvosnak!

- Ne, ne menj… - kapott kezem után erőtlenül, amikor ott akartam hagyni. Visszaereszkedtem mellé, és kedvesen rá mosolyogtam. – Nem hiszem, hogy sokáig bírom már.

- Ne beszélj butaságokat, tudom, hogy rendben leszel! – feleltem, miközben nagyon erőlködtem, hogy ne sírjam el magam.

- Nehéz ébren lennem… a sötétség vissza akar húzni, de látni akartalak még. Amíg itt lehetek, addig téged akarlak nézni. – Kezeit feljebb emelte, és megsimogatta az arcomat. – Annyira szeretlek, édesem! Szeretnék még nagyon sokáig veled lenni, de nem lehet. De ne félj! Mindig a közeledben leszek, és téged foglak óvni!

- Nagyi…

- Ne aggódj, okos vagy te, és erős! Minden rendbe jön majd.

- Elég legyen már az érzelgősségből! – Dobbantott egyet a lábával Tao, majd szemet forgatva közelebb jött. Az ágy végénél, a másik oldalán állt meg. Mindketten felé fordultunk, és Nagyi arcára kiült a rémület. Mielőtt megkérdezhette volna, mit keres itt, már azonnal válaszoltam.

- Tao jó ember, nem kell félned!

- Nem, Minseo, ő…

- Na, ki vele! Valld csak be, hogy ismersz engem, és hogy mit tettél! – Tao vádlón nézett rám, én pedig már épp készültem volna leteremteni, de belém fojtotta a szót: - Vagy akár Minseo is elmondhatná, hogy ő segített nekem és a többieknek.

- Tao! Ő nem tud róla…

- Te még mindig elhiszed, hogy semmi köze hozzá? – kérdezte, de nem feleltem.

Fogalmam sem volt, mit higgyek. Nagyi haldoklott, és a legkevésbé sem azzal akartam tölteni a hátralévő időnket, hogy veszekedem vele vagy bárki mással. Akkor nem akartam tudni az igazságot, de valahol legbelül tudtam, ha most nem szerzek róla tudomást, soha nem is fogok. Biztos voltam abban, hogy könnyebb életem lenne az igazság nélkül, ám valami mégis azt súgta, hogy tudnom kell róla. Ha másért nem, hát azért, hogy Taonak vagy Nagyinak könnyebb legyen.

- Akkor majd én mesélek. – Leült az ágy szélére, és éreztem, hogy Nagyi sokkal szorosabban szorítja a kezem. – Minseo régóta tud arról a kísérleti helyről. Emlékszel Baekhyunra? Ő volt az, aki megszökött a börtönből. És emlékszel arra a Baekhyunra, aki nálatok volt pár napig? Az a kettő Baekhyun ugyanaz. Bizony. Elraboltattad őt, és végül a te házadban kötött ki. Nem is sejtetted, ugye? Persze, hisz Baekhyun azonnal frizurát változtatott, hogy kevésbé legyen felismerhető, és mivel nem is igazán láttad az arcát se a börtönben, se a való életben, nem tűnt fel, ki is tartózkodik ott.

Tao ajkai mosolyra húzódtak, ahogy Nagyi arcát nézte. Nagyi szemei fakón meredtek Taora, és ijesztően rémültnek tűnt. Hogy azért-e, mert ott volt Tao, vagy mert valóban ez volt az igazság, és most eszmélt fel, hogy mi történt, nem tudtam eldönteni. Ellenben nem akartam beleszólni, és Nagyit néztem, teljesen megbabonázva. Minden rezdülését látni akartam, hogy tudjam, köze van-e a dologhoz, vagy nincs.

- Ugye tudod azt is, hogy ezután megjelent Kai és Lay is, és együttes erővel találták ki, hogyan mentsék meg a többieket? A srácok mindenről beszámoltak, és bár Minseo az elején kételkedett azt illetően, valóban farkasok-e, nem sokáig kellett győzködni. Hitt benne, és segédkezni akart. – Tartott egy kisebb szünetet, Nagyi pedig eközben rám villantotta a szemeit. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha ismerné a sztorit, inkább úgy tekintett rám, mintha azt mondaná, „hallgattasd el ezt az őrültet, mert nem tetszik ez a történet”. – Minseo segített ruhákat szerezni, és ételt főzött, és ő bérelt ki egy kempinget, ahová a szökés után összetereltek minket. Még a rendőrséget is sikerült kijátszani, és abban is rengeteg minden az ő ötlete volt. Bár a szökés napján nem vett rész miattad, hisz akkor már kórházban voltál, de mi tagadás, csak neki köszönhetjük, hogy most jól vagyunk, visszailleszkedtünk a társadalomba, és újra élünk. Áh, nem mellesleg, a saját pénzetekből vett nekünk lakást!

Újabb szünet következett, és bár egyáltalán nem tetszett, hogy Tao ennyire élvezi, ahogy a nagymamám szenved, képtelen voltam rászólni. Tudtam, hogy addig úgysem hagyná abba, amíg el nem mondhatja, amit szeretne.

- Nos. Milyen érzés megtudni, hogy az unokád azoknak nyújtott támaszt, akiknek az életét tönkretetted? Milyen érzés megtudni, hogy Minseo közel került ezekhez a farkasokhoz, és a barátaivá vált? Ezek után nem gondolod azt, hogy tartozol némi magyarázattal neki? Nem gondolod, hogy joga van tudnia az igazságot?

- Tao, most már elég lesz! – szóltam végül rá. – Elmondtad, amit akartál, ugye? Akkor megkérhetlek, hogy most menj el? Majd később beszélünk.

- Elmenni? Ugyan, kérlek! Szeretném hallani, ahogy beismeri a tettét.

- Megkaptad, amit akartál, szóval távozz, kérlek! – Mutattam az ajtó felé, miközben hangom sokkal határozottabb és keményebb lett. Kezdtem úgy érezni, hogy felmegy a vérnyomásom, és ha most azonnal nem húzza el a csíkot, megint ordítozni fogok.

Hittem Nagyi ártatlanságában. Mondhat nekem bármit, én tudom, hogy ő nem tett semmit. Ám amikor találkozott a tekintetem Nagyiéval, szemei könnyekkel teltek meg. Sosem láttam őt sírni. Az életem során még sosem ejtett előttem könnyeket, és ez egyszerre volt sokkoló és szívfájdító.

- Sajnálom, drágám… - Csak ennyit mondott. Nem többet, nem kevesebbet. Bocsánatkérően nézett rám. Zokogni kezdett, és miután nagy nehezen felküzdette magát ülő helyzetbe, nagyon gyengéden ölelt meg. Le volt gyengülve, de minden erejét össze kellett szednie, hogy karjaival át tudjon ölelni, és egy nagyon kicsit megszorítson. Ez egy bocsánatkérés volt. – Sajnálom, annyira sajnálom.

- Nagyi… Nem kell bocsánatot kérned, hisz nincs miért – toltam el magamtól, és simítottam végig az arcán. Könnyeim elhomályosították a látásomat, így arca eltorzult, apró szemcsékké vált.

Képtelen voltam felfogni, hogy beismerte. Hogy volt köze hozzá. Még akkor is, amikor kimondta, nem hittem el. Soha nem akartam ezeket a szavakat hallani, soha nem is hittem, hogy fogom, és ez az egész egyszerűen csak egy hazugságnak tűnt.

Rá akartam üvölteni Taora, amiért arra kényszerítette Nagyit, hogy beismerjen valamit, amihez semmi köze. Hazugságra ösztönözte, csak azért, mert rettegett tőle, mert ő annyira ezt akarta hallani, és Nagyi magára vállalta, csakhogy ne veszekedjünk többé.

- Igaza van Taonak, kincsem. Én tettem ilyen szörnyűségeket.

- Mi? – Hangom távolinak tűnt, valahonnét a szoba sarkából jött. Annyira fájt a fejem a sok sírástól, már szédelegtem is, kezdett összemosódni előttem a környezetem. Minden túl zavaros lett, és forgott velem a világ, de minden erőmmel azon voltam, hogy ébren maradjak. – Miért? Miért tettél volna ilyet?

Nagyi hátradőlt, és sűrűn törölgette szemeit. Egész testében remegett, a szívverése hol felgyorsult, hol lelassult, arcáról izzadságcseppek csorogtak. Nem akartam, hogy beszéljen, nem akartam, hogy erőlködjön, de képtelen voltam bármit is mondani. Az egész testem lebénult.

- Soha nem felejtem el azokat az estéket, hányszor sírtál egymagadban, hányszor kellett megvigasztalnom téged, és hányszor ájultál el a kimerültségtől. Talán nem emlékszel mindezekre, de gyerekkorodban, mikor a szüleid meghaltak, sok időt töltöttél a kórházban. Nem ettél, és nem ittál, magadba fordultál, senkivel sem beszéltél. Magányos voltál, Minseo, rettenetesen. Amikor óvodába kerültél, majd később iskolába, rengetegszer csúfoltak, és bántottak, gyakran horzsolásokkal és megannyi sebbel vittelek haza. Tiszta kék és zöld foltos volt a tested, ezért döntöttem úgy, hogy hosszú évek után, hogy magántanuló leszel. Igyekeztem mindent megadni neked, és kihozni ebből az egészből, szerettem volna megszüntetni a fájdalmadat, de képtelen voltam erre. Bármit is tettem, nem volt elég. Oly sokat szenvedtél…

Felzokogott, majd a szoba sarkába nézett, de néhány másodperccel később, miután összeszedte magát, folytatta. Megállás nélkül morzsolgatta ujjaival kézfejemet, de én ebből semmit sem éreztem. Egyre jobban úgy éreztem, hogy eltávolodok tőle, és hogy soha nem ismertem igazán. Hogy az, aki előttem fekszik, nem is nagymamám, csak egy utánzat, valaki, aki a testébe bújt, és ezeket a szavakat a szájába adja.

- Emlékszel, mivel nyugtatgattalak folyton? Emlékszel, melyik mesét szeretted annyira? – Mivel nem feleltem, tovább beszélt. – Egy kislányról szólt, aki mindig egyedül játszott otthon az udvaron. A környéken nem igazán voltak vele egykorú gyerekek, de ha voltak is, nem szívesen játszottak vele. Ez a kislány mindig is szerette volna, ha lennének barátai, akikkel babázhat és meséket olvashat. Egy napon, mikor hangosan sírt az udvaron, mert elesett, és felhorzsolta a lábát, senki nem sietett a segítségére. Kivéve egy valakit. Egy farkast.

- Ez a farkas lett a kislány barátja. Az orra hegyével odagurította a piros kislabdát, hogy játsszanak, és a kislány, elfeledve, hogy megsérült, önfeledten szaladgált az udvaron és dobálta a labdát neki. A farkas egyedül volt, a távoli állatkertből szökött meg, mert ő is magányosan éldegélt odabent, és akart egy társat magának. Így lettek ők a legjobb barátok.

Fejeztem be a mesét, ami időközben eszembe jutott. Nagyon régen hallottam már, amit Nagyi minden áldott este elmesélt, akár többször is. Mindig kitalált ezzel a farkassal egy kisebb történetet, amiben boldogok voltak, és soha senki nem bántotta őket. Ez volt az a mese, amivel Nagyi kihúzott a lelki nyomorúságomból, és véget vetett a legfájdalmasabb korszakomnak.

Ahogy beszéltem, kezdtem én is úgy érezni magam, mintha kiszálltam volna a testemből, és valaki más irányított volna belülről.

- Bizony, így volt. Gyerekként mindig is szerettél volna egy igazi farkast, én pedig… szerettem volna neked ezt teljesíteni. Mert tudtam, hogy ez az egyetlen megoldás arra, hogy ismét teljes életed lehessen.

- És te megtetted…

- Meg. Hosszú évekbe telt, hosszú és eredménytelen kísérletek után, de végül sikerült előállítani a megfelelő szert. Megcsináltam, hogy beteljesíthessem az ígéretemet.

- De Nagyi… ártatlan emberek voltak. Ugyanolyan nyomorulttá tettél egy csomó embert, mint én. Ugyanazt a fájdalmat adtad cserébe, amin én mentem keresztül. És nem egy farkasról van szó… Egy egész hadseregről.

Elengedtem a kezét. Képtelen voltam hozzáérni. Az a nagymama, akit én szerettem és tiszteltem, akire felnéztem, és akivé válni akartam… most minden róla felépített képzeletemet szétrombolta.

- Az elején csak egy farkast akartam. De emlékszel egy másik farkasos mesére? Amikor a kislány és ő egymáshoz bújva aludtak egy délután az udvaron? Néhány helybéli kisgyerek beszökött hozzájuk, és kövekkel kezdték őket dobálni. A farkas igyekezte őt a testével óvni, de a kislányt így is fejbe találták, aki hangosan sírni kezdett. Mivel körbeállták őket, a farkas nem mozdulhatott a lány mellől, hisz akkor sokkal több sérülést szerezhet. Így a borostyánszemű állat vonítani kezdett, és nem sokkal később egyre több farkas jelent meg az udvaron, akik együttes erővel elkergették a többi gyereket. Ez volt a másik nagy kedvenced. Arra gondoltam, annyi szörnyűség után, ha te is bosszút akarsz majd állni azokon, akik bántottak, sokkal több farkasra lesz szükséged.

- Bosszú? Honnan vetted, hogy bosszút akarok valaha állni? Vagy ha eszembe is jutott ilyen, azt kellett volna mondanod, hogy az nem megoldás.

- Tudom, Minseo, tudom. De azt akartam, hogy legyen egy saját falkád. Saját farkasaid, akik téged szolgálnak, akik érted vannak, akik tőled függnek, akikkel hatalomra tehetsz szert, és amiért téged fognak isteníteni. Azt akartam, hogy irigykedjenek rád, és akik bántottak, azok féljenek, és bánják, amiért elutasítottak.

- De ez… őrület! Ilyen egyszerűen… nincs!

- Nem egyedül üzemeltettem azt a kísérleti helyet. Egyedül kezdtem, de egyre többen kapcsolódtak be a projektbe. Egy idő után nem csak miattad tettünk farkassá embereket, hanem mert egyrészt sok olyan ügyfelünk volt, akik hasonló cipőben jártak, mint te, másrészt tudod, milyenek a kutatók és a tudósok. Valami újat előállítani, valóban megalkotni azt, ami a könyvekben létezik, marha sok pénzt hozott volna, és híressé tette volna legtöbbünket. Hát ezért történt mindez.

- Ezt most csak kitaláltad, ugye? – Kérdeztem semlegesen. Tényleg nem tudtam elhinni, hogy amit hallok, az a valóság, vagy éppenséggel álmodok.

Hazugságokat akartam. Ezek után azt akartam, hogy mondják azt, ez csak egy vicc volt, én vagyok a kész átverés legújabb áldozata. Azt akartam, hogy bújjanak elő a rejtett kamerákkal, és nyomják az arcomba, hogy a zavaromat és a kínos nevetést videóra vegyék, amit aztán majd leadnak a tévében, és mindenki röhög egy jót, én pedig pár napig népszerű lehetek az iskolában.

De nem történt semmi, csupán a műszerek pityegtek monoton hangon, és Nagyi szipogott még mindig. Arcán megbánás ült. Valami leírhatatlan érzés, valami olyan, amit csak ő tudott igazán. Elmondani az igazat hosszú titkolódzás után, nem lehetett könnyű. Valószínűleg sokáig retteghetett, valószínűleg sokszor volt rémálma is a tettei miatt, amit azzal próbált enyhíteni, hogy mindent értem tett.

De értem nem tett semmit. Saját maga döntött helyettem. Jót akart, de minden balul sült el, még ha ezt ő nem is látta.

Tudtam, hogy megkönnyebbült egy kicsit, mégis, az a megbánás nem volt elég. Nem a tetteit bánta, vagyis biztosan nem örömmel ölték meg az embereket, inkább azt sajnálta, hogy nem sikerült megvalósítani a célját.

- El akartam már mondani. Illetve… hamarosan sor került volna erre a meglepetésre. Már nem sok hiányzott, már csak néhány teszten kellett volna átesniük, és megtörtént volna az áttörés, amire régóta vágytunk. Annyira közel voltunk már, és erre… erre jött a vérhold, amire egyáltalán nem számítottunk. Annyira tökéletes volt minden, és az utolsó pillanatban megtörtént a baj… Én tényleg annyira sajnálom.

- Mi történt a kísérleti hellyel? – szólt közbe Tao. Olyan csendben figyelt, és hallgatta a történetet, hogy már régen azt hittem, hogy elment.

Most, ahogy ránéztem, elégedettség ült ki az arcára. Megkapta, amit akart, mégis, volt valami más is az arcán… talán egy kis sajnálat. Nem tudom, nem akartam akkor elemezgetni őt.

- Felrobbantottuk. Miután kitört a pánik, felégettük az egész helyet, hogy ne maradjon semmiféle bizonyíték. Hárman voltunk az igazgatók, akik mindenért felelősséget vállaltunk, így nekünk kellett eltüntetni a nyomokat. Mindenki, aki velünk dolgozott, meghalt a robbanásban. Lezártuk az épületet, és miután mi a titkos kijáraton távoztunk, csak egy gombnyomás volt.

- A saját társaitok… a barátaitok…

- Nem voltunk barátok, csakis munkatársak. Mindenki más célból volt ott, de mindenki megkapta volna a végén, amit akart. Nem ismertük egymást, nem tudtunk senkiről semmit, álneveket használtunk, hogy ne kavarhassunk bele egymás életébe, de megbíztunk a másikban. Az egész projekt szigorúan bizalmas volt, ha valaki elárul… mindenki bajba kerül.

- Ez szép, mondhatom – Tao felnevetett, amitől hirtelen összerándultam. A nevetésébe egyszerre vegyült bele a hitetlenség, a szánalom, és az őrület. Úgy kacagott néhány másodpercig, mint egy eszelős, miközben a fejét csóválta, aztán amilyen hirtelen felnevetett, olyan hirtelen hagyta is abba. - Ez hihetetlen… Komolyan egy ilyen hülye mese miatt kezdődött minden? Mármint ne értsd félre, Minseo, de ez valahol kissé beteges. És a bűntudat? Soha egy csepp sajnálatot sem éreztek irántunk? Mégis mi alapján raboltak el minket? Mi lett a családunkkal?

- Bűntudatra nem éppen futotta, mert volt elég bajunk a saját életünkben. Én Minseoért aggódtam, és nekem is nagy veszteség volt a szülei halála. Az édesanyja a lányom volt. Az egyetlen gyermekem. A hiánya minden mást felőrölt bennem. A családjaitok nagy részét életben hagytuk, illetve akik nehezebben viselték, azokkal végeztünk. Ami pedig az elrablást illeti… főként olyanokat válogattunk, akik fizikailag jó állapotban voltak, esetleg nem sok rokonuk volt, de persze mindenfajta típuson kísérleteztünk. De akik fizikailag rendben voltak, sokkal eredményesebbnek bizonyultak.

- Miért csak férfiak voltak?

- Ki mondta, hogy nem voltak nők? Nőkön ugyanúgy végeztek módosításokat, csak az épület egy másik szárnyában. Ők jóval kevesebben voltak, nem igazán bírták a megpróbáltatásokat. A legtöbb ideig élt női farkas csak két évet bírt ki.

- Vannak túlélők? Úgy értem, akik nem farkasok voltak.

- Rajtam kívül csak az egyik igazgató van még életben, a másikunkat megölték. De ezen kívül vannak embereink, akik arra voltak felbérelve, hogy megkeressék azokat, akik túléltek. És ha megtalálják a farkasokat… végeznek velük.

- Neveket kérek! Kérem azok nevét, akik életben vannak! – Parancsolt rá Tao, de Nagyi csak rázta a fejét.

- Nem lehet. Nem adok ki neveket. Nem hagyom, hogy ők meghaljanak. Talán minden odaveszett, de a tudás a fejükben van, és talán egy napon, valahol máshol ismét újrakezdhetik.

- Újrakezdeni? – kérdeztem meghökkenve. – Mégis minek? Hallod te, miket beszélsz?

- Neveket! – ismételte meg magát Tao, de Nagyi nem válaszolt.

Ekkor Tao megkerülve az ágyat, mellém lépett, és hátulról átölelve, az egyik karját a nyakamhoz nyomta, majd szorítani kezdett. Azt hiszem, meg akart fojtani.

- Kérem azokat a kurva neveket, különben megölöm!