Másnap reggel
arra ébredtem, hogy az ablakon beszűrődő napfény égeti a szememet. Hümmögve
húztam a fejemre a takarót, mert lusta voltam megmozdulni és nem akartam még
egyáltalán felkelni. Aztán ahogy feküdtem az ágyban, szép lassan elkezdtek
dolgozni az agytekervényeim és felmerült bennem az a kérdés, vajon miért van
ilyen világos, amikor az este még el volt húzva a függöny?
Ki van bent a
szobámban?
Úgy pattantak
fel a szemeim, mint még soha, és egyből ledobtam magamról a takarót, majd
hirtelen felültem. Megdörzsöltem a szemeimet és körbenéztem. Ekkor vettem
észre, hogy a szemközti széken ott ül Tao, kávéval a kezében és engem méreget.
- A frászt
hoztad rám! – Emeltem fel hangomat és idegesen fújtam ki a levegőt. – Te valami
perverz vagy, aki lányokat leseget alvás közben? Mit keresel itt?
- Neked is szép
jó reggelt – eresztett meg egy vigyort, majd arca semlegessé vált, ahogy a
lényegre tért. – Elmondtad nekik a kis titkodat?
A hajamba túrva
felsóhajtottam, és próbáltam uralkodni az érzéseim felett. Egyáltalán nem
örültem neki, hogy ébredés után rögtön ilyeneket kérdezget, még tiszta kómás
voltam, nagyon még gondolkodni se tudtam. Ráadásul fájt a fejem a másnaposság
miatt, és ilyenkor még érzékenyebbé váltam minden negatív dologra.
- Igen… Igen,
elmondtam nekik – válaszoltam némi tétovázás után, miközben tovább nyomkodtam
az arcomat, remélve, ettől majd helyre pofozom magam és nem leszek olyan
fáradt.
Tao egy pillanat
erejéig meglepődve nézett rám, nem számított arra, hogy tényleg megteszem. Végül
csak bólintott egyet, majd felállt a székről és az ajtó felé vette az irányt.
- Várj! –
Szóltam utána.
Felém fordult,
és csak nézett rám. Ahogy találkozott a tekintetünk, egy pillanat erejéig
összezavarodtam és totális káosz keletkezett a fejemben. Nem tudtam, mit akarok
mondani, így visszacsuktam a számat. Tao, látva a reakciómat, ismét hátat
fordított és megfogta a kilincset.
Ez épp elég volt
nekem ahhoz, hogy ismét visszabillenjek a rendes állapotomba, és feltegyem a
kérdést, amit akartam:
- Te mikor
akarod elmondani a titkodat nekik?
Tao zsebre dugta
a kezeit és lassan, tétován, féloldalasan felém fordult:
- Milyen titkot?
- A Haejines
dolgot. Hogy ő a testvéred. Mert a testvéred, nem? – Néztem rá kitartóan, majd
vállat vontam és visszadőltem az ágyba. – Csak úgy mellékesen megjegyezném,
róla is meséltem a többieknek, és ha te nem mondod el nekik, akkor majd én
megmondom, hogy téged faggassanak.
- Most így
akarsz bosszút állni? Nevetséges vagy – hördült fel, miközben összefonta kezeit
maga előtt. – Most kaptam vissza a féltestvéremet, akivel fogalmam sincs, hány
éve nem találkoztam, és akit halottnak hittem, és arra kényszerítesz, hogy egyetlen
este után számoljak be mindenkinek erről? Több időre van szükségem.
- Te sem adtál
nekem időt, hogy megemésszem, ami nagyival történt – vágtam vissza dühösen.
- Neked volt rá
nyolc hónapod, ha nem több, nekem meg egy estém. Ez azért mégiscsak más.
- Jó, ez igaz,
de a helyzet most bonyolultabb, tekintve, hogy Haejin lehet a megoldás a
problémátokra.
- Problémánkra?
– Vonta fel a szemöldökét.
- A
problémátokra. Hogy farkasok vagytok és ő ezen kísérletezik, hogy ezt
visszaállítsa. Ne mondd, hogy nem mondta el neked! – Szemeimet forgatva ültem
fel ismét az ágyban, és nagyokat pislogva meredtem rá.
- Ami azt
illeti, beszéltünk róla, de ez akkor is más. Ő a testvérem és sok mindent be
kell pótolnunk. Ne kényszeríts ilyenekre – mondta már-már sértődötten, majd szó
nélkül kiment a szobából.
Kedvem lett volna
még mondani neki néhány dolgot, de felesleges lett volna. Csak a saját
álláspontját nézte, és képtelen volt megérteni az én helyzetemet. Valószínűleg
azért, mert még mindig nem volt képes elfogadni önmagát és beletörődni abba,
hogy az élete gyökeresen megváltozott, de akkor se volt szép tőle, hogy engem
okolt mindenért.
Harmadszorra is
elnyúltam az ágyon és hosszas gondolkodásba kezdtem. Néma csend honolt, egyedül
csak a saját szuszogásom vert visszhangot, ami egy idő után szabályosan
idegesítővé vált.
Igazság szerint
rettentő éhes voltam, hisz elmúlt tizenegy óra is, de féltem kimenni a
nappaliba. Nem akartam látni a többiek megvető pillantását, ahogy rám néznek.
Nem éreztem bűntudatot, legalábbis nem annyira, de akkor is rossz érzés volt a
mostani helyzet és nem tudtam, mégis hogyan kezeljem mindezt.
Végül, az éhség
győzött, ezért egy gyors zuhany után összekaptam magam és elhagytam a szoba
biztonságát. Néhányan a nappaliban tévéztek és lelkesen beszélgettek, de ahogy
megjelentem, elhalkultak és egy gyors pillantás után tekintetüket a képernyőre
szegezték.
- Sziasztok –
köszöntem halkan, de válasz nem érkezett.
Kedvem lett
volna sírni, de visszanyeltem a könnyeimet. Borzasztóan éreztem magam, és
szerettem volna elmondani nekik, hogy ne viselkedjenek így velem, mert nekem is
fáj, de vissza kellett tartanom a gondolataimat, az érzéseimet. És ez igazán
elkeserítő volt. Hogy azon a barátaim előtt, akiknek nyíltan, bármikor bármit
elmondhattam, most mégis csendben kellett maradnom. Jelenleg nem volt senki,
akivel megoszthattam volna a fájdalmamat, és ettől teljesen egyedül éreztem
magam.
A konyhába
iszkoltam, ahonnét finom illatok jöttek. Kyungsoo és Baekhyun főzöcskéztek, de
ott volt még Kai is, aki a telefonjáról nyomatott valami - számomra ismeretlen
- koreai pop dalt. Nekik is köszöntem, ahogy bementem, majd a hűtőhöz léptem,
mintha ott sem lettem volna. A jókedv azonnal szertefoszlott, és kínos, feszült
csend telepedett ránk.
Kivettem egy
üveg vizet a hűtőből, meg egy almát, majd se szó, se beszéd, amilyen gyorsan
csak lehetett, inkább visszamenekültem a vendégszoba magányos csendjébe.
A szívem
rendesen kalimpált, de a könnyeimet nem tudtam visszatartani. Pityeregve
kezdtem el enni az almát, bár egyáltalán nem volt akkor már hozzá étvágyam,
hiába jelezte hangos korgással a gyomrom a táplálékhiányt. Kezeim remegtek,
ahogy minden egyes falatnál a számhoz emeltem a gyümölcsöt, miközben a másikkal
beledobáltam a táskámba azt a néhány cuccot, amit magammal hoztam. Nem akartam
itt maradni.
Nem bírtam itt
maradni.
Hirtelen erős
késztetést éreztem, hogy elmeneküljek és visszamenjek Szöulba. Amúgy is így
terveztem, most pedig pláne nem volt kedvem tovább maradni.
Megtöröltem a
szemeimet, feldobtam magamra egy enyhe sminket, majd tanácstalanul ácsorogni
kezdtem az ajtó előtt. Ki akartam menni, de ahhoz megint látnom kellett volna
őket, és képtelen voltam ismét a szemükbe nézni. Ott tébláboltam, hol a
kilincsre fogtam, hol elengedtem és hátrébb léptem, miközben mellkasomban
eszeveszetten dübörgött a szívem az izgalomtól és a kétségbeeséstől.
Megalázottnak éreztem magam, szánalmasnak és hülyének, védtelennek és
elveszettnek. Körülbelül így éreztem magam az első munkanapomon is, amikor nem
tudtam, mi vár majd rám, és biztos voltam abban, hogy újoncként mindenki
alaposan szemügyre vesz.
Végül lehunytam
szemeimet, vettem egy nagy levegőt és kimentem. Jobb túlesni rajta minél előbb.
Ismét a nappaliba
mentem, de akkor már nem volt ott senki, az ebédlőbe tömörültek mindannyian. Messziről
is láttam, hogy nekem nem terítettek meg, amitől még rosszabbul éreztem magam.
Nem tudtam eldönteni, hogy direkt akarnak fájdalmat okozni, vagy egyszerűen így
próbálnak nem tudomást venni rólam és a saját fájdalmukat leplezni,
mindenesetre bármi is volt az igazság, engem eléggé szíven ütött. Lehet, hogy
hibáztam és előbb kellett volna szólnom mindenről, még csak nem is kértem a
bocsánatukat, de azok után, amit értük tettem, tényleg így a semmibe kell
venniük? Tényleg ennyire könnyen el lehet felejteni? Létezik, hogy az emberek
csak így eldobjanak valakit maguktól? Nem értettem, a zárkózott kis világomnak
ez túl sok volt egyszerre. Régebben pont ezek miatt zárkóztam be és tartottam
távol magam minden embertől, most pedig minden a nyakamba zúdult, és nem tudtam,
hogyan tudnám ezt megérteni.
Sóhajtottam
egyet, és az előtörő könnycseppeket kitöröltem szemeimből. Elfordítottam a
tekintetem, majd a bejárati ajtóra szegeztem a tekintetem. Menni akartam, de a
lábaim megálljt parancsoltak. Köszönjek el, vagy menjek szó nélkül? Csináljam
azt, amit ők, vagy zavarjam meg a boldogságukat?
Végül nem én
hoztam meg a döntést.
Az ajtó egyszer
csak magától kinyílt, és egy magas, vékony testalkatú, barna hajú srác esett be
rajta, majd erőtlenül térdre rogyott a padlón.
Egy halk sikoly
hagyta el a számat a hirtelen jövevénytől, és ijedtemben hátrébb ugrottam, amire
a többiek is felfigyeltek és a nappaliba özönlöttek.
