52. rész

~ 52. rész~

Mielőtt elönthetett volna az idegesség vagy az aggodalom, összeszedtem magam, és próbáltam higgadtan kezelni a helyzetet. Így is épp eléggé zaklatott volt mindenki.

Elmondtam nekik, melyik utcát keressék, és ott a környéken melyik bevásárlóközpontot, majd letettem a telefont, és tudattam mindenkivel az állapotot.

- Jól van! Akkor én Taoval elmegyek értük, addig Xiumin, és te, Ravi figyeljetek, hogy ne történjen semmi! – állt fel Kris a helyéről, majd tekintete Leon állapodott meg.

- Most mi van? Ne nézz úgy rám, mint aki elkövetett valamit! – emelte fel védekezően a kezeit maga elé.

- Bocs, de nem bízom benned. Azért, mert én nem leszek itt, ne akarj hősködni. Hidd el nekem, Xiumin még talán nálam is rosszabb! – most a pillantása az említettre tévedt, aki először értetlenül nézett vissza Krisre, de vette a lapot, és tekintete elsötétült. Leo jobbnak látta, tovább dolgozni, és biztos voltam abban, esze ágában sincs kísérletet tenni arra, hogy megszökjön.

Ezután Krissel elindultunk vissza oda, ahová tegnap leparkoltunk. A metróállomáson ezúttal jegyet váltottunk mind magunknak, mind pedig a többieknek a megmaradt pénzünkből.

Mire odaértünk a bevásárlóközpont parkolójába, ők akkor szálltak ki az autóból.

- Örülök, hogy újra találkozunk, habár szerencsésebb lett volna más körülmények között – felelte Kris, és mindenkit egy kézfogással üdvözölt.

- Mi történt, amiért ide kellett jönnötök? – tettem fel a kérdést.

- Ezt majd beszéljük meg egy nyugisabb helyen! – válaszolta Minseo nem éppen barátságos hangnemben, és jó erősen becsapta maga után az ajtót. Luhan összerezzent mellette, és kicsit arrébb húzódott, így biztos voltam benne, ő tett valamit.

- Merre megyünk? – váltott témát hirtelen Baekhyun. – Nem igazán érzem magam most biztonságban és kissé hideg is van.

- Metrózunk, és körülbelül fél óra alatt ott vagyunk a jelenlegi táborhelyünkön.

- És az autók? Itt hagyjuk őket? – kérdezte Chen.

- Igen.

- Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy tegnap is itt volt apám kocsija? – Sehun hangja élesen csattant a levegőben, én pedig csak egy vállrándítással feleltem. – Az eszem megáll, de komolyan! És ha valaki széttöri vagy ellopja? Mi a fenét csinálok?

- Nyugi, Sehun, a mostani helyzetünk sokkal rosszabb! – próbálta leállítani Chen, és átkarolta, miközben szélesen rámosolygott, de Sehun csak szemet forgatva összekulcsolta kezeit a mellkasán.

- Ne aggódj, ha valaki hozzányúl az autókhoz, az meg fogja bánni! – legyintett egyet Kris, mintha csak azt mondta volna, hogy kék az ég. – Na, induljunk!

A visszaúton mindenki jókedvében volt, főleg Kyungsoo és Suho, de szerencsére egyikünk se viselkedett gyanúsan, így az emberek könnyen azt hihették, hogy turisták vagyunk – ami valamilyen szinten igaz is volt. Fogalmam sem volt, mi miatt kellett azonnal elhagyniuk a kempinget, sőt, a várost is, de ahhoz képest senki nem tűnt kétségbeesettnek vagy riadtnak. Egyedül csak Minseo és Luhan volt hallgatag. Szerettem volna megtudni, mi folyik itt, de tudtam, hogy most feleslegesen kérdeznék bárkit is.

Miután leszálltunk a metróról, és megindultunk az elhagyatott épületek felé, Kris tartott egy rövidebb beszámolót arról, mi fog rájuk várni.

- Nos, nem éppen lesz tiszta és otthonos a környezet, sőt, az igazat megvallva elég kellemetlen és gusztustalan, ráadásul nagyon meleg sincsen, de remélhetőleg nem kell sokáig itt tartózkodnunk! Ételt és meleg ruhákat gondolom hoztatok, azokra nagy szükségetek lesz!

Senki nem kommentálta a mondandóját, inkább csak kíváncsian, ugyanakkor rosszallóan tekintettek az egyre romosabb házakra. Az arckifejezésükön tisztán látszódott, hogy sokkal jobbra számítottak, ezt mutatta az is, hogy lassacskán, de mindannyian elhallgattak.

Átléptük a sárga szalagot, majd megindultunk felfelé az emeletre.

- Miféle hely ez? – kérdezte suttogva Suho, de a többiek is hasonló kérdéseket tettek fel magukban.

- Óvatosan lépkedjetek, néhol eléggé veszélyes a lépcső! - figyelmeztettem őket, és ahogy ezt kimondtam, Minseo meg is csúszott előttem. Szerencsére a gyors reflexeimnek, idejében sikerült elkapnom a karját, mielőtt mellettem lebukfencezhetett volna.

- Köszi – eresztett meg egy zavart mosolyt felém, és fülig pirulva gyorsan összeszedte magát, majd gyorsított léptein, hogy utolérje a többieket. Ajkaimba harapva nyomtam el egy mosolyt. Néhány másodpercre olyan közel került hozzám az arca, de ez az idő sokkal többnek tűnt számomra… Megráztam a fejem, és én is utánuk indultam.

Miután felértünk, mindenki lepakolta a cuccait, és üdvözölték a csapat másik felét. Mintha csak a sors akarta volna így, hogy ismét együtt legyünk, és még pár napra se szakadjunk el.

Leot is bemutattuk a többieknek, aki egyáltalán nem szívlelte, hogy újabb tizennégy taggal bővült a létszám, ráadásul a lakását egy ideig kisajátítottuk magunknak, és úgy kellett vendégeket fogadnia, hogy meg sem kérdeztük őt. Bár jelen esetben nem sok választása volt: vagy együtt működik velünk… vagy együtt működik.

- Szóval… itt fogunk lakni egy ideig – tárta szét a kezeit. – Sikerült lakást venni? És… mi is történt pontosan?

Mindannyian helyet foglaltunk, de válaszolni senki sem mert, mindenki a másikra tekintgetett. Végül a csendet Luhan törte meg.

- Elszúrtam. Nagyon. – sóhajtott fel, majd zavartan, a pillantásunkat kerülve, de mesélni kezdett. – Tudjátok, hogy ingatlanosként dolgoztam Gwangjuban, amikor is három hónapja elraboltak. Imádom a munkámat, és nagyon akartam nektek segíteni lakást találni, ezért ma reggel visszamentem a munkahelyemre…

- Hogy mi? – csattant fel Xiumin, és egy lépést tett Luhan felé, mintha meg akarná ütni, de a mellette álló Namjoon megfogta a karját, megakadályozva ezzel, hogy bármit is tegyen.

- Tudom, nem volt a legmegfelelőbb ötlet, sőt, utólag belegondolva azt hiszem, hallgatnom kellett volna Minseora, és el kellett volna mondanom, mit akarok. Sajnálom – nézett Minseora bocsánatkérően, de ő csak elfordította a tekintetét. Megértettem őt is, elvégre is annyira igyekezett mindent kézben tartani, és segíteni nekünk, most pedig mintha minden összedőlt volna. – Tudtam, hogy nemet fog mindenki mondani, ezért kértem meg Chent, hogy jöjjön el velem. Vagyis… nem teljesen kérés volt, azt hiszem, megfenyegettem. Bocs, haver.

- Hát… kissé rám hoztad a frászt, de jobb volt, hogy veled mentem – felelte megértően Chen. Volt egy olyan érzésem, hogy ő sem nézte volna el ennyire, de minden bizonnyal ő máshogy látta a helyzetet, hisz ő végig ott volt Luhan mellett.

- Nos… Nem csak azért mentem vissza a munkahelyemre, hogy segítsek, hanem mert kíváncsi voltam, mi változott azóta. Őszintén, féltem valamelyest visszamenni, de a kíváncsiságom nagyobb volt. – Luhan ismét nagyot sóhajtott, majd kicsit megmozgatta nyakát, és folytatta. – Minden rendben ment addig, amíg megérkeztünk, és felmentünk az irodámba. A folyosón menet és a liftben sem futottunk össze senkivel, sőt, még a lakásnak is utána néztünk, aztán végül betoppant az az idegesítő barom. Régebben volt egy riválisom, aki mindig is a posztomra pályázott, és tessék: én felszívódtam pár hónapra, és pedig máris a helyemre került, és átvette a munkámat. Azt hiszem, akkor eluralkodott rajtam a düh.

Nagyon ideges lettem, és kiakadtam, mégis mit képzel, és miért nem takarodik el. Fel nem foghatom, hogyan vehette át pont ő a pozíciómat. De mindegy is. A nagy ordítozásra bejött a főnököm, aki teljesen elképedt, hogy ott vagyok. Kérdezte, merre voltam, de addigra a harag olyan szinten átvette az irányítást, hogy képtelen voltam neki bármit is hazudni, és…

- Elmondtad az igazat? – vágott közbe ismét Xiumin.

- Nem, dehogyis, de majdnem sikerült. Ha nincs ott Chen, aki bokán rúg, mindent kitálalok. – eresztett meg egy bizonytalan mosolyt. – Leálltam a főnökömmel vitatkozni, hogy mégis hogy tehette ezt, és hogy jövő héttől ismét itt fogok dolgozni, kérem vissza a helyemet, de azt mondta, ezzel a viselkedésemmel ez lehetetlen. Tudni kell rólam, hogy mindig is csendesebb, visszahúzódóbb, de annál határozottabb ember voltam a munkámban. Senkinek nem volt egy rossz szava se, jól kijöttem a kollégáimmal, mindenkivel szót értettem, és a feladataimat is rendesen elvégeztem. De ahogy viselkedtem, teljesen az ellentéte volt annak, aki előtte voltam. Valamiért úgy éreztem, ha vissza is jönnék, akkor se kapnám vissza a helyemet, még akkor se, ha ezt a kis veszekedést elnéznék nekem.

A főnököm közölte, hogy kirúgtak, amikor egy hétig nem jelentkeztem. Azt mondta, nem érdekli, hogy meghaltam-e vagy sem, de egy szót nem szóltam, és így rengeteg probléma adódott, amit nehezen hoztak csak helyre a cégnél. Rettentő rosszul esett, hogy csak így tudomásul vette ő is, és a többiek is, hogy nem vagyok ott, és hogy csak így lecseréltek egy nálam sokkal bénább dolgozóra. Ráadásul senki nem keresett, és még csak meg sem fordult a fejükben, hogy történhetett velem valami. Még csak egy képet se tettek ki rólam, amin gyászolnának, vagy akármi. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy minden, amit tettem, hogy minden erőmet, amit beleöltem a munkámba, az szertefoszlott egy pillanat alatt. Olyan erősen küzdöttem, és tényleg nagyon szerettem, amit csinálok, és rettenetesen feldühített, hogy ilyen könnyen megváltak tőlem. Tudtam, hogy joggal vagyok mérges, de ugyanakkor túlzásba vittem.

- A farkas éned miatt… - szóltam közbe, mire Luhan csak egyetértően bólogatott.

- Igen. De képtelen voltam megfékezni. A farkas szabadjára akart törni, és én nem tudtam megállítani. – Újabb szünetet tartott, és csak akkor tűnt fel, hogy mindenki feszült csendben figyeli a mesét, egyedül Leo volt az, aki teljesen értetlenül állt a dolog előtt. – Így történt meg az, hogy nekiugrottam annak az idiótának, és olyan erővel ütöttem arcon, hogy kiesett az üvegajtón. A folyosón egyből mindenki az irodámhoz rohant, és azok az arcok… az az undor és az az ijedelem, amit a szemükben láttam. Sosem tudom elfelejteni. Ha nincs ott Chen, aki leállít, biztos vagyok benne, hogy valakit megöltem volna. Az egyik üvegszilánkot a hasamba állította, ettől tértem magamhoz. Aztán egyszerűen csak karon ragadott, és elhúztuk a csíkot. Ezután hívtuk fel a többieket, hogy baj van, majd együttes erővel kitaláltuk, mi a legjobb megoldás, és most itt vagyunk. Röviden ennyi lenne.

- Farkas? – A hirtelen beállt csendet Leo határozatlan hangja törte meg. Az egész úgy hangzott, mintha egy vígjáték közben azt kérdezte volna, hogy „Ezen most nevetni kellene?” Nem volt ideillő, mert mi már hozzá voltunk szokva, de neki valóban úgy tűnhetett, hogy megőrültünk. A kérdésére természetesen senki sem felelt.

- Sajnálom, srácok, tényleg. Elszúrtam, és baromira nincs mentségem. Nem ott van a probléma, hogy elborult az agyam, hanem már ott hibáztam, amikor engedély nélkül elindultam. Veszélybe sodortam mindenkit, és kis híján lebuktattam mindannyinkat. A rendőrség most keres engem, és ha rám találnak… Tudom, mekkora fejfájást okoztam, mind most, mind pedig akkor, amikor a börtönben voltunk, és tudom, hogy az se számít semmit, ha azt mondom, máskor nem fordul elő, de… én tényleg sajnálom. Oké, ez sem használ semmit a jelenlegi helyzetemben, de…

- Jól van, Luhan, azért nem kell ennyire rosszul érezned magad! – lépett mellé Kris, és szorította meg a vállát. – Mindannyian hibázunk, de az a lényeg, hogy minden rendben, és összetartottunk. Higgyétek el nekem, erre lesz szükségetek a későbbi életünkben is. Együttműködés. Ha ilyen vagy hasonló helyzet adódik, az a fontos, hogy ne egyedül akarjátok megoldani, hanem közösen. Rendben?

Válaszul Luhan csak bólintott egyet, és kifújta az eddig bent tartott levegőt. Eléggé ramatyul festett, és ahogy őt néztem, úgy érezhette, mindenki utálja, és neheztel rá, de ahogy végigfuttattam a tekintetem a többieken, ez egyáltalán nem így volt. Persze, egy kicsit mindenki dühös volt, de ez el fog múlni, ha minden jól alakul. Meg amúgy is… mindenképpen Busanba jöttek volna, mint sikerült ezt megtudnom.

- Szóval akkor nem sikerült lakást venni? – kérdeztem.

- Nem.

- Azt hiszem, ebben az ingatlanos dologban a szüleim is tudnak segíteni. Holnap megkérdezem anyáékat, hogy tudnak-e valakit, aki segíthet nekünk. Vagyis Minseonak. Rólatok nem fogok beszélni – ajánlotta fel a segítségét Chen.

Időközben besötétedett, odakint már koromsötét volt, és a szél is lágyan fújdogált. A társaság nyúzottnak és fáradtnak tűnt, ami érthető volt, és nem csak nekem tűnt fel.

- Jól van, srácok! – csapta össze kezeit Kris, hogy magára vonja a figyelmet. – Akik most jöttek, azok csináljanak vacsorát, van a szekrényben rámen meg még pár konzerves doboz, abból biztosan össze tudtok hozni valamit. Én addig a többiekkel körbejárom az épületet és a környező lakásokat, hátha találunk néhány matracot vagy meleg pokrócokat, hogy kényelmesen aludjunk, és ne fagyjunk szét. Xiumin, te pedig vigyázz Leora! Indulás!

Nem szívesen hagytam itt Minseot, de nem volt mit tenni. Nem éppen volt vidám hangulatában, és ezt rossz volt nézni. Ha sietünk, mielőbb visszaérünk, és talán még tudok vele beszélgetni.

Amikor elindultunk, még hallottam, ahogy Leo ismét megkérdezi, milyen farkasokról volt szó, de válaszul csak egy tarkón csapást kapott Xiumintól.