54. rész

 ~ 54. rész~

Minseoval csak egy óra múlva találkoztam volna, de elszámoltam magam, így előbb értem Dalseongba. Tudtam, hogy a kórházban van a nagymamájával, ezért gondoltam, odamegyek, és ott megvárom.

Szerettem volna bemenni, de nem akartam váratlanul beállítani. Nem biztos, hogy Minseo örült volna a látogatásomnak, főleg úgy, hogy nem ismertem a nagymamáját. Valószínűleg az első találkozást nem a kórházban kellene megejtenünk.

Mégis, a természet hívó szava becsalogatott a mosdóba. Gyorsan elintéztem a dolgomat, nem akartam lebukni, azonban mikor elhaladtam az egyik ajtó előtt, egy ismerős hang csapta meg a fülem.

Megtorpantam.

Pillanatok alatt levert a víz, és először azt hittem, hogy rosszul hallok. Vártam néhány másodpercet, mert úgy véltem, csak képzelődöm, de a sejtésem beigazolódott: tényleg ugyanaz a hang volt.

Képtelen voltam felfogni. Először a jeges rémület futott végig rajtam, majd a mérhetetlen düh.

Hogy a francba élhette túl?

Összeszedtem magam, megfordultam, és óvatosan a fal mellé lapulva, belestem a kórterembe.

Az egyik döbbenetemet követte a másik.  Az egy dolog, hogy pont ugyanolyan volt a hangja, és bár ha nagyon akarom, bemagyarázom, hogy talán mégis tévedek, és csak rettentően hasonlítanak (ami valahogy mégis lehetetlennek tűnt, mert azt a hangot bárhol felismertem volna), de mégis mit keres ott vele Minseo?

- Ugye ez az egész csak egy vicc? – tört ki belőlem, és a hangom még számomra is idegennek tűnt.

Minseo zavartan és meglepve kapta felém a fejét, majd az értetlenség ült ki az arcára.

- Taejoon? Te mit keresel itt? – kérdezte, és hangjában érződött, nem tudja, hogyan kezelje a helyzetet. Tényleg váratlanul érte a megjelenésem.

- Ó, itt van a barátod! – kiáltott fel örömittasan a nagymamája, és nagy nehezen, de megfordult. Annyira nyájasan és kedvesen viselkedett, pedig ez nem vallott rá. Én nem ilyennek ismertem, és tudtam, mindez csak megjátszott. Amikor találkozott tekintetünk, arcáról lefagyott a mosoly, és teljesen elképedt: - Tao?!

- Te ismered őt? – Minseo nagymamájára pillantott, de a rémületen és teljes nyugtalanságon kívül semmit nem olvashatott le az arcáról. Biztosan nem számított arra, hogy valaha látni fog, és ez igencsak megviselte.

A következő pillanatban megrogytak a térdei, és ha Minseo nem tartja, biztosan összeesik. Így is csak nagy nehezen sikerült leültetni az ágyra, azonban eszméletlenül terült el a paplanon.

Hát a való életben ilyen gyenge lennél? Futott át agyamon egy kósza gondolat, és ha Minseo nem kezd el kiabálni, egészen biztos még egy gúnyos vigyort is megejtettem volna.

- Tao! Segíts már, az istenért, ne csak állj ott! Hívj egy orvost! – sikoltozott rémülten, miközben szemeibe könnyek szöktek, és megállás nélkül próbálta észhez téríteni nagymamáját.

De nem figyeltem rá. A kezdeti döbbenetem eltűnt, és a helyét a csalódottság és a harag vette át. Én pedig nem álltam ellen, nem akartam kifogásokba temetkezni. Az, akit mindennél jobban szerettem, most az ő oldalán állt. Ezen nem volt mit magyarázni.

Hátat fordítottam, és anélkül, hogy bármit is mondtam volna, futásnak eredtem. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, hogy szinte versenyt futottam az idővel. Kirohantam az ajtón, és amerre vittek a lábaim, arra mentem.

Jó érzés volt, ahogy a hideg levegő az arcomnak csapódik, ahogy az októberi fagy jeges lehelete egészen a csontomig hatol. Azokban a percekben gyűlöltem mindenkit, és meg akartam szabadulni az érzéseimtől.

Hát lehetséges ez? Valóban ilyen kegyetlen lenne az élet? Minseo volt a menedékem. Minseo volt az a személy, akiért képes voltam felállni, magam mögött hagyni minden negatív érzést, és felülkerekedni a fájdalmon. Miatta sikerült kijutnom abból a Pokolból, csak őérte tettem meg, ő adott nekem erőt, és reményt, erre kiderül, hogy minden felesleges volt. Hogy talán ő maga rosszabb, mint a Pokol. Vagy talán ő maga lenne a Pokol?

Nem, ez hihetetlen. Ez egyszerűen lehetetlenség. Ilyen nem történhet meg velem! A kezdetektől fogva benne volt, és én ezt észre sem vettem? Mégis mit tettem én, amiért ennyire gyűlöl az élet?

Csak rohantam és rohantam. Dühös voltam, de ez az érzés lassan alábbhagyott, és helyét az elkeseredettség vette át. Szemeimbe lassan könnyek szöktek, amiket megállás nélkül törölgettem, de újra és újra makacsul előtörtek.

Fogalmam sem volt, merre tartok, de az érzéseim másodpercenként változtak. Szomorúság, harag, gyűlölet, kétségbeesés, elveszettség, fájdalom, csalódottság folyamatosan váltogatták egymást.

Mégis mit kellene tennem? Hogy lehet ő életben? Mégis mi folyik itt? Veszélyben vagyunk? Szólnom kellene a többieknek? Mi van, ha már halottak? Vagy adnom kellene egy esélyt, hogy Minseo megmagyarázza a dolgokat? Van egyáltalán mit megmagyaráznia? Mégis miért hagytak életben? Nem féltek attól, hogy szólunk a rendőrségnek?

Vagy ez is egyszerűen csak a kísérlet része lenne? Talán minden, ami ott történt, megjátszott volt, és valójában ők is azt akarták, hogy megszökjünk? Talán… látni akarták, hogyan viselkedünk a való életben? Van ennek bármiféle értelme?

Ötletem sem volt, hogy merre vagyok, vagy, hogy milyen régóta futottam, de úgy éreztem, hogy a farkas énem ki akar törni belőlem. Feszített a mellkasom, és szúrt a tüdőm is, de egyszerűen mintha nem akartam volna megállni. Mintha attól féltem volna, ha ez bekövetkezik, utolérnek, és megölnek.

Túl sok ember volt körülöttem, és fogalmam sem volt, hová mehetnék, ahol nyugodtan szabadjára engedhetném a másik felemet. Így alkut kötöttem a farkasommal, hogy egész este szabadon rohangálhat valamelyik erdőben, csak most nem csinálunk őrültséget. Nehezen bár, de ezzel el tudtam őt csendesíteni, és leülhettem egy parkban kifújni magamat.

Akadozva vettem a levegőt, de percek alatt helyrejött légzésem, ám érzéseim nem múltak el. Teljesen összezavarodtam, különféle gondolatok váltogatták egymást, a fejem pedig iszonyatosan zsibbadni kezdett.

Nem tudtam, mitévő legyek. Meg akartam nyugodni, mert nem akartam felfogni a jelenlegi helyzetet. Azt hittem, mindennek vége, hogy többé nem kell rettegnem, de az a személy… életben van! Nem halt meg a tűzben, nem odaveszett ő is, amikor felrobbant az épület? Az a hang… az a rekedtes hang… biztos, hogy ő az. Tudom, hogy sosem láttam tisztán az arcát, vagyis emlékeim szerint egy negyvenes nő lehetett, de ezek szerint álarcot viselt, ezért is hagyatkoztam mindig a hangokra. Nem tévedek, ő az!

És Minseo vele van.

Dühösen ütöttem egyet a pad háttámlájába, ami megrepedt, majd a következő ütéstől ketté is tört. Torkomból egy hangos üvöltés tört elő, hosszan és ijesztően, mintha csak magát az ördögöt okádnám magamból. A környezetemben lévő emberek futásnak eredtek, de nem törődtem velük. Agyamat egy furcsa, szürke köd borította el, és ismét rohanni kezdtem.

*

Esteledett már, amikor úgy éreztem, kellőképpen kitomboltam magam. Ruhám tiszta kosz volt, és izzadságszagú, a hajam csapzottan lógott arcomba, fejemet pedig a busz ablaküvegének döntöttem. Fáradt voltam, és kimerült, de elmém még mindig éberen dolgozott, és újra lejátszotta ugyanazokat a gondolatokat. Akkor a csalódottság vette át az uralmat a többi érzelem felett.

A nadrágzsebemben megcsörrent a telefonom, immár sokadjára. Az utasok ciccegésére és rosszalló pillantásai miatt előbányásztam, majd ki is nyomtam. Legalább negyven nem fogadott hívásom volt Minseotól. Csak felhorkantam ezen, és visszasüllyesztettem a készüléket a helyére. Ezek után még van képe felhívni…

Nem sokkal később leszálltam az ismerős környéken, majd hosszas séta után az ismerős, aprócska ház előtt álltam. Nem akartam elhinni, hogy ilyenre képes volt, ezért döntöttem úgy, hogy beszélek vele.

Halkan kopogtam az ajtón, de amaz pillanatok alatt kinyílt.

- Tao! – kiáltott fel hangosan Minseo, és megragadva a kezemet, behúzott a lakásba. Miután becsukta az ajtót, olyan szorosan ölelt magához, mint még ezelőtt soha. Fájt. Borzasztóan fájt. Egy könnycsepp akart a szemeimből kihullani, de visszanyeltem. Nem öleltem át törékeny derekát. – Aggódtam érted. Mi az isten történt?

Nem feleltem, de ő készségen a nappaliba irányított, és leültetett a kanapéra. Kiszaladt a konyhába, és hallottam, ahogy leveszi a teáskannát a gáztűzhelyről, és egy pohárba önti a forró nedűt. Mikor visszajött, letette elém a poharat, de nem nyúltam hozzá. Semleges tekintettel mértem végig arcát; bőre kipirosodott, és a szemei is vörösek voltak a sírástól.

Sírt? De hisz miért? Ez is biztosan megjátszott volt. Sajnálni akartam, de azok után, amit a kórházban láttam, egyszerűen nem akartam elhinni. Volt valaha valami igaz abból, ahogy viselkedett velem?

Elfordítottam arcom, és körbenéztem az aprócska nappaliban. Annyi emlék tört a felszínre, annyi szép emlék, amikor fogócskáztunk és ökörködtünk, vagy éppen filmet néztünk ezen a kanapén, ahol most ülök.

- Mi a baj? – kérdezte ártatlanul, de felelet nem érkezett. Hosszú percekig ültünk csendben, mikor ismét megszólalt. – Mi volt ez az egész délután? Nem is érdekel, hogy milyen az állapota Nagyinak…

- Jól gondolod, nem érdekel.

- Miért? Mit tettem veled vagy ő? És különben is… honnan ismer téged Nagyi? Mert ezekszerint te is ismered. Miért nem mondtad el?

- Még kérdezed? Komolyan meg kell kérdezned? Miért nem őt támadod le ezzel? – vágtam vissza durván, de hangom keserűen csengett.

- Mert kómában van, azért! – csattant fel, ám hangja elcsuklott, és nagyon erősen koncentrált arra, hogy ne kezdjen el ismét sírni. – Nem tért magához, miután elmentél. Az állapota sokkal rosszabb lett… - tette hozzá csendesen.

- Nagyon helyes – suttogtam magam elé, amit nem akartam ilyen hangosra, de végül így sikerült. Minseo felkapta a fejét, és vádlón nézett rám.

- Hogy mondtad? Hogy mondhatod ezt? Ő a nagymamám! Az egyetlen családtagom, nekem csak ő van! Miért vagy ilyen ellenséges? – felpattant a székről, miközben hangosan rám kiáltott. Dühös volt és csalódott, szomorú és összetört, akárcsak én.

Komolyan így kell, hogy vége legyen?

- Nem kell tovább játszanod a szereped! Elég lesz! Most már fejezd be! – ordítottam rá én is, és közelebb léptem hozzá. Lehunytam szemeimet, és nagyokat lélegeztem, mert biztos voltam abban, ha nem csillapítom magam, a végén még olyat teszek, amit megbánok.

Azonban az illata megtöltötte orrüregem. Annyiszor öleltem már magamhoz, és annyira szerettem volna most is, de… nem lehet. Soha többé nem lenne ugyanaz az érzés őt ölelni.

Bárcsak minden olyan lenne, mint néhány órával ezelőtt. Bár ne derült volna erre fény…

- Mégis mit? Mit kellene befejeznem? Mi a fenéről van szó? Magyarázd el, kérlek, mert ezek szerint hülye vagyok! – kiáltott rám ismét, miközben mellkasa fel-leliftezett. Zaklatott volt, és arca teljesen eltorzult az erőlködéstől, de még így is rettentő gyönyörű volt.

- Tényleg ennyire hülyének nézel? Minseo, vége van! Lebuktatok! Ne akard nekem azt mondani, hogy nem tudtál semmiről! – egy fokkal lejjebb emeltem a hangerőt.

- Miről? Miről kellett volna tudnom? Tényleg nem tudom, miről beszélsz!

- Rólad, és mamádról! – Megszüntettem a köztünk lévő távolságot. Megragadtam a pulóverénél fogva, majd hátrafelé kezdtem el tolni, egészen addig, amíg a háta a falnak nem csapódott. Kezeimmel megtámaszkodtam feje mellett, ő pedig értetlenül és fájdalmasan nézett szemeimbe. Zöld szemei most is ragyogtak, és csak arra vártam, hogy azt a sok szenvedést kiűzzem belőlük. – Kettőtökről! Ő a nagymamád! Annak vagy az unokája, aki mindenről tehet! Ő a felelős az egészért! Hát nem érted? A nagymamád rabolt el minket és kísérletezett hosszú éveken át rajtunk!